Retró
Hogy ez retró lett volna akkor ott, a nyolcvanas évek közepén, nem mondta ki senki: hordtuk, mert mindenki a népi kultúrából merített, ha nem akart fékonpresszt vagy dzsörzét, s pechére nem volt amerikai nagybácsija, aki igazi léviszt küldött volna a „cikis” trapper helyett.
Scappiamo dal retro, azaz hátba támadjuk őket – ezt dobja ki elsők között az internetes kereső, amikor szeretnénk pontos meghatározást arra, mi is a „retró”. Mert értjük mi, hogy egyfajta „hátbámulás”, visszatérés a múltba, nosztalgia, stílus, életérzés, sőt, divat és dizájn is, mégis vágynánk valami egzakt és kézzelfogható definícióra, amit aztán végül nem lelünk. Rátalálunk viszont egy műsorra a magyar kettesen, aminek 2-es Retro a címe, jó cím, frappáns, ha elfelejtenénk, a metróról akkor is beugrana. A rálelés olyan örömmel tölt el, mintha egyforintos fagyit kaptunk volna a szokásos ötvenfilléres helyett. Nagygombócost. (Ez is retró már, hogy volt kétféle gömbkanál, egy kisebb meg egy nagyobb, csinos tornyokat lehetett vele építeni, alulra két nagyot, tetejére egy kicsit, persze csak ünnepnapokon volt ez a tobzódás, mert szerdán vagy csütörtökön rendes gyereknek eszébe se jutott egy kisgombócosnál többet kérni.)
Azt az adást csípjük el, amelyben Tolnay Kláriról fest színészportrét Molnár Gál Péter. Egy nagy színész és egy nagy színikritikus ül egymással szemben, a kor elvárásainak megfelelően a riportert nemigen látjuk, csak okos kérdéseit halljuk. Fekete-fehér, finom és elegáns minden, a színésznő ruhája, frizurája, nyaklánca, a fotel, az előtte vázába helyezett virág, a nézés, a testi és lelki tartás. Az ablak mögött olykor elsuhanni látszó városlakók is egy olyan világra emlékeztetnek, amikor még kérdés volt a kérdés, válasz volt a válasz, s nyeglének, szószátyárnak, hányavetinek, butának, pillanatembernek, talminak, tehetségtelennek, konjunktúralovagnak nem jutott oly sok perc. A kérdező nem felkészületlen, sőt olykor pontosabban tudja a választ, mint interjúalanya, évszámokat és színdarabokat, szerepeket és alakítóik nevét talán mindenki másnál precízebben tárolt, de ez a fajta tudás csak a beszélgetés egyik erénye. A másik, hogy valóban kirajzolódik egy ember portréja, amelyben siker és kudarc, szorongás és öröm egyaránt benne van, s nem minden olyan szmájlisan hepi. Nem érezzük úgy, hogy hasztalan töltöttük el tévézéssel az időt, egy pillantás, egy mondat, egy szomorkás félmosoly még napokkal később is felidéződik bennünk. Képesek vagyunk megnézni az ismétlést is, legalább arra az egy órára megint önámíthassuk magunkat azzal, hogy a helyünkön vagyunk, és a világban rend van, mert mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért.
Ez az érzés aztán gyorsan elmúlik, amint egy kereskedelmi adóra kapcsolunk át: itt Győzike lánya, Evelyn épp műkörmösnél ül, manikűröztet, s méltatlankodva meséli, hogy megbüntették az apját, amiért tilosban parkolt, pedig csak a fodrászhoz akart beugrani, hogy rendezze a számlát. Apja kissé piperkőc, mondja, rendszeresen jár fitneszedzésre, a nap végén pedig tápláló éjszakai krémekkel kenegeti magát.
Ébresztő.
