Meg némi méla, hogy akkor mit is akar az jelenteni: a BOY „egy olyan tévéműsor, amely átvezet az internet világába, s megpróbál segíteni az ottani eligazodásban. Azaz: ez egy olyan tévéműsor, amely alapvetően az internetezés élményét szolgálja.” Ha úgy tetszik: ez igazi forradalom.

Az internetes mémmé válást Szalacsi sem kerülhette el

De előbb arról, hogy a világ legnagyobb videomegosztójának többszintű története igencsak bővelkedik globális és helyi fiókrevolúciókban. Néhány elkapott házi videóval adott esetben óriási nyilvánossághoz juthatunk az interneten, nagyobbhoz, mint ha PR-osok és szerkesztők százait fizetnénk le, hogy valahogy bekerüljön a mondandónk két bűnügyi hír közé a híradóba. Ott van mindjárt a szénné hivatkozott Justin Bieber, akinek régi cover videóiból kiderül, hogy vokóder nélkül is egészen jól elboldogul az énekléssel. Őt a YouTube-ra szorgosan feltöltögetett kis zenés etűdjei nyomán fedezték fel, így lett kétségtelen világsztár, aki később – és ebben a mainstream média segítsége is szerepet játszott, nyilván – még magasabb, sok százmilliós letöltésszámot ért el.

Soulja Boy egyből dalszerző-előadóként villantotta meg magát, a Soundclick, a MySpace és a YouTube segített elterjeszteni a cuccait világszerte – a hozzá hasonlókkal talán még kevesebbet reszkíroz a kiadó, mikor felkarolja, hiszen míg a lényegében karaokézó előadókról nem okvetlenül tudni, hogy saját produkcióval is elő tudnak-e rukkolni, a készen szállított show-n már csak csiszolni kell kicsit. Az internet elvégzi a promóteri munka dandárját. Lana Del Rey dalai alá saját maga készítette videói is a neten terjedtek el, de a pletykafőszereplő amerikai énekesnőben nem ez a legérdekesebb most, hanem hogy más sztárok mellett az ő pályájának felívelése kapcsán is fellángoltak mindenféle viták. A népszerűségre vergődött énekesek megítélésére oly jellemző kettősség (tehetségestehetségtelen) mellett az őt az égbe röpítő mechanizmust is támadták egyesek, mondván, a kiadók gátlástalanul kihasználják a videomegosztó lehetőségeit, s így építenek fel a valóságban nem létező egyéniségeket. Közben viszont a háttérből mozgatják az internetes szálakat.

Nem mindenki lehet boldog azonban a nagy ívű internetes pályafutástól. Az egyik magyar zenei tehetségkutató előválogatójában fellépett, széles körben csak Bikicsunájként ismert férfi talán egész jól megúszta volna a blamát egy internet nélküli világban, ahol a fiaskó néhányszori képernyős ismétlése után pár nappal valószínűleg már a kutya sem emlékezett volna rá. Az internetes mémmé válást Szalacsi bácsi, a nem kicsit zavartan egy bizonyos Polgár Jenőt emlegető középkorú úr vagy a Mi folyik Gyöngyösön? című videó főszereplői sem kerülhették el, a sort egy hétig lehetne folytatni.

Becslések szerint Yakov Lapitzkynak a San Diegó-i állatkertben készített felvétele óta a YouTube-on több mint egymilliárd videót helyeztek el az elmúlt hét évben, úgyhogy ha holnaptól letiltanák a feltöltést, akkor is lenne miből válogatni. A haszonhúzási szándék tehát érthető. Egy ilyen tévéshow viszonylag költséghatékony (a videók adottak), közben pedig akár valóban érdekes is lehet a program. De egy ekkora, ténylegesen áttekinthetetlen korpuszból való szelekció sokkal inkább a szerkesztőkről, műsorvezetőkről mesél, mint bármi másról. Személyes ízlésről, missziós tudatról miegyébről. Akár a DJ-kultúra. Egy a YT-ról válogató műsor nem az internet világában segít eligazodni, hanem a készítők lelkivilágában. Az viszont, hogy a BOY bevallottan a netezés élményét kívánja szolgálni, gyönyörű beismerés. És e vallomásban áll e fiókrevolúció lényege: már rég nem a tévé diktál, hanem a net. A tévé: anakronizmus.