Pedig mintha tényleg nálunk éltek volna a jobb emberek. Ezerszer jajgatunk a magyar történelem felett, hogy két magyar háromfelé húz, hogy teli vagyunk mi lett volna, ha... kezdetű történelmi eseményekkel, eltévedt vadkanokkal, elvesztegetett évtizedekkel, ostoba ábrándokkal és eltűnt kincstárakkal, de milyen kezdetleges kis ármányok ezek az olasz történelemhez képest. Kis ország, kis zsarnokok, hol tudunk mi fölmutatni egy olyan embert, mint a minden szövetségesét eláruló Sigismondo Malatesta, akiben elvetemültség, istentelenség, harci tehetség és magasabb rendű műveltség soha nem látott módon egyesült. Hol a magyar Cesare Borgia, aki addig keverte a mérget, míg el nem tévesztette a kelyheket, és megölte saját apját? És az apja, VI. Sándor pápa, akinek nyolc gyermeke is volt, mégis az egyház feje lett?

Voltaképpen ezt nem értettem soha az olaszokban.

Miért tűrik ezeket az alakokat maguk fölött? Hogy lehetett egy olyan minden szempontból züllött ember az ország miniszterelnöke, mint Silvio Berlusconi? (És akkor meg sem próbálok párhuzamot vonni Berlusconi magyar kollégáival, akik, ahogy mondani szokás, ipari tanulók sem lehetnének mellette.) Egy rendes, kisebbségi komplexusokkal rendelkező ország folyamatosan pirulna, ha kiderülne, hogy a miniszterelnök egy vén szexbolond, az olaszok meg mintha büszkék volnának rá. A tavalyi év slágere volt a tengerparton a bunga-bunga pizza, rukkolával, mozzarellával és lóhússal. Ez a hagyomány. Mit hagyomány, történelem. Mussolininek is 169 szeretője volt a saját maga által vezetett lista szerint. Sándor pápa nyolc gyereke is jó huzatra vall, de mehetünk még hátrébb az időben: Caligula vagy Néró. Vagy Galba, aki amint megtudta, hogy Nérót megölték, nyilvánosan megcsókolta szeretőjét, majd könyörgött neki, hogy epiláltassa magát. Biztosan szükség van erre az államvezetés felelősségteljes munkája közepette.

Azt képzeljük, hogy az angolok vagy a japánok a legudvariasabb nemzet, ők tudják leginkább, mi az a privát szféra, de az olaszok elfogadóbbak. Tudják,mi tartozik rájuk, és mi nem. Mi a cosa nostra, a mi ügyünk. Nyilván itt van a boldogság kulcsa. Nem halnak meg szent ügyért, hazáért, másokért. Majd bolondok lesznek. Az egész világ nevetett, amikor az olasz–görög háborúban összevesztek a hadviselő felek, hogy melyik hadtest ejtette fogságba a másikat. A fenének van kedve őrizni az ellenséget, hogy meg ne szökjön. Vagy pláne élelmezni. Röhöghet a világ, magasról teszünk rá. De az országon belül a legtöbb nagy csata hasonlóan véres volt. Anghiari városa mellett ma is ki van írva, hogy itt volt a híres harcmező. Valóban híres volt a csata, Leonardót kérték föl, hogy fesse meg a Palazzo Vecchio falára. A firenzeiek évszázadokra szóló győzelmet arattak a milánóiak fölött. Az öldöklő küzdelemben az áldozatok száma egy fő volt. Az a vitéz is leesett a lóról, és olyan szerencsétlenül, hogy a lova rálépett.

Van egy régi vicc, hogy melyek a világ legrövidebb listái. A pápák feleségének névsora, a német viccek felsorolása. És az olasz hősök listája. Mi meg számon tartjuk a hőseinket, hol sírjaik domborulnak, sértetten emlegetjük, mi mindent tettek, óvták a nyugatot,meghaltak a szabadságért, elégtek az eszméért. De még egy boldog embernek sem emeltek szobrot. Legalábbis Budapesten biztosan nem.

FÁY MIKLÓS

zenekritikus, színház-, filmés ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

07. 27. KARAFIÁTH ORSOLYA

Kultúrdémon: költő, per former, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

08. 03. PARTI NAGY LAJOS

Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Az étkezés ártalmasságáról, Magvető, 2011.

08. 10. TRENCS ÉNYI ZOLTÁN

Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.