A negyvenfős trupp logója egy korona, körötte ötágú aranycsillagokkal, mottójuk az „Erő, Ritmus, Lendület!”. Noha az egykori szovjet tagköztársaság területén számos, Michael Flatley ihlette, ún. „tradicionális grúz táncshow”-val vigéckedő együttes szökkent szárba (így a Repülő Grúzok – Kaukázusi Grúz Nemzeti Táncszínház), valójában egyedül az Erisioni – A Grúz Legenda tett szert hangos világhírre; mely turnétársulatot az amerikai Jim Lowe producer és a francia Pascal Jourdan színházi rendező verbuválta 1999-ben, Tbilisziben.

Úgynevezett „tradicionális grúz táncshow”

Az ExperiDance fenntartotta teátrumban percekig szólnak a Honfoglalás musical („Szállj, szállj sólyom szárnyán”) és a Toldi zenés költemény slágerei, majd megtekinthetünk egy idegenforgalmi ajánlófilmet Grúziáról. Kisvártatva ezüstruhás, fátyolos fejfedős fehérnépek tűnnek föl a lehangolóan díszlettelen deszkákon, hogy autentikusan vendéglátósított, dobgépes dallamokra lejtsenek, lágy kar- és kézmozdulatokkal, igen ráérősen. Eztán egy hirtelen jöttment esküvői közjátékban a nászruhás ara – három (mű)copffal – totyog lábujjhegyen túlsminkelt, enyhén feminin, pipiskedő vőlegényével. Ekkor még nem tud(hat)om, ő az egyetlen ivarérett férfiú e sivár vidéken, hol a roppant szemrevaló nőszemélyek hiába járják csábtáncukat – legföljebb bébicsősznek kellenek. Hamarost nemzeti lobogós felsőrészben (fehér alapon vörös kereszt), kalózkendőben virgonc fiúsereg támadja meg a színpadot. A kurjongató csipetcsapat –melynek legifjabb tagja három-négy, a legkorosabbja talán tizenöt esztendős – egyszerre tűnik elveszettnek és rakoncátlannak. A hevenyészett csoportos táncoknál elvétve sincsenek szinkronban, rendre kiesnek a ritmusból, emellett gyakran trécselnek egymással, miközben lanyhán-unottan tapsikolnak. Tragikomikus, mikor a pöttöm kölykök fejükön több számmal nagyobb, fekete, szőrös sapkával (papahi) jelennek meg. Az afro hatású paróka, mely alól kudarcosan próbálnak kikandikálni, a szemükbe lóg, s a látvány leginkább egy óvodai The Jackson 5-paródiát idéz.

A grúz táncprodukciók, esztrádok esetében minimálprogram a térden pörgés, a lábujjhegyen forgás és a virtuóz kardtánc, -párbaj. Emellett elvárandó az élő zene (dobokkal) – ellentétben a sercegő, silány minőségű hangfelvétellel. Esetünkben – a szilaj, duhaj, harcos szexust sugárzó férfiak helyett – a balkáni show-biznisz elcsigázott, rutintalan gyermekmunkásai csetepatéznak, picinyke kezükben karddal és kör alakú pajzzsal hadonászva. A térden pörgést azonban többen is bemutatják, némelyek meggyőzően: ekkor az ordibáló, szájukat szélesre tátó, vigyorgó fiúcskák olyanok, mint a bekokszolt nindzsamókusok. Az ízületromboló pulyák a cirkuszi törpékre emlékeztetnek: egy-két centit nőnek, és oda a megélhetésük.

A „klimatizált, esőbiztos előadások”-at bemutató RaM-ban tomboló, kétrészes abszurdot tetézendő, a nyomorúságos ifjúsági hakni többek számára szó szerint nézhetetlennek bizonyult. Ennek okát az alábbi, tavaly kelt vendégkönyvbejegyzéssel érzékeltetem: „Kedves Üzemeltető! Hogy lehetett ekkor (sic!) fos színháztermet építeni?! A magam 165 centijével nem látom, mi történik a színpadon derékmagasság alatt, ezt pedig mindenképpen problémásnak értékelem egy táncelőadás esetében. És nem, az ülés magasító (hordozható, plasztik – H. K.) nem elégséges megoldás ugyanis azon nem ül ugyanolyan kényelmesen az ember, mint az ülésben. Várom a mielőbbi megoldást a problémára. Addig is messzire elkerülöm a Ram Colosseumot és erre biztatom ismerőseimet is. Üdvözlettel, Németh Regina”.