A feleslegesség meséje
A Tobey Maguire–Sam Raimi párosnak sikerült felélesztenie a filmes toposzt, a vámpírhoz hasonlóan szívós Pókembert, hogy végül a nevetségességig torzítsa, a harmadik résszel eljussanak az önparódiáig, ami a fáradtság és az ötlettelenség nullfoka. Világos volt, hogy ezt és innen már képtelenség folytatni, hacsak nincs a spájzban egy Christopher Nolanhez fogható rendező, aki képes új alapokat adni a legleharcoltabb hősöknek is. Ő nyakon ragadta Batmant és Gotham Cityt, és az egész szürreális, felforgatott mesevilágot elkezdte tolni a valóság felé, hús-vér alakokkal és helyzetekkel építette újra, amitől a mese átélhetőbbé és még varázslatosabbá vált. Természetes, hogy a nem túl rutinos Marc Webb is valami hasonlóval próbálkozott.
Pókember talán ebben az újrakezdésben tűnik a legsérülékenyebbnek (nincs este, hogy ne kéken, zölden térjen haza a hőstettek helyszínéről), szinte a lúzerség határáról indul, a családi háttere és tragédiája is kidolgozottabb egy fokkal. A szuperhőssé válást is igyekeznek jobban megmagyarázni, azt az apró trükköt is bevetik a hitelesség kedvéért, hogy a pókcsípés miatt átalakult Peter Parker nem önnön csuklójából lövelli a ki a fonalat, hanem valamilyen high-teches kütyü siet a segítségére, amit a karjára erősít. (Más kérdés, hogy vajon honnan tudja az a valami, hogy mikor kell egyszerű fonalat és mikor pókhálóalakzatot kilőnie, és hogy tud valaki milliméterre pontosan célozni csuklóból, de ezt tényleg hagyjuk.) Szóval látható és érezhető a próbálkozás, hogy itt is a valóság nyelvére fordítsák át a kalandokat, ám ez több helyen is megbicsaklik, például akkor, amikor böhöm nagy gyík kezd el grasszálni a városban. Vagy amikor Stacy nyomozó és a hírlapok bizonyíték után kezdenek el harsogni, miközben ezrek látták a szörnyet és autók tucatjait tette tönkre. Apróságok ezek, ám épp a forgatókönyv hasonló hézagjai tehetnek arról, hogy végül lehull a lepel még a rajongó előtt is, és világosan kiderül, hogy ugyanazt látja, mint 2002-ben, Zöld Manó kivételével: mesét gyermeteg lelkű felnőtteknek tálalva.
Ráadásul Andrew Garfield még Tobey Maguire-nál is gyöngébb kisugárzással bír, róla még nehezebb elhinni, hogy éjjelente bűnözők után kajtat, és nem méretes pofonokkal tér haza. Egyszerűen nincs benne semmi, ami erre a szerepre alkalmassá tenné. Ő Zuckerberg egykori, koleszos barátja (A koleszos háló) vagy nehéz sorsú klón (Ne engedj el!), de ennél többre, mint ahogy ezt A csodálatos pókember is bizonyítja, képtelen.
Talán csak egy dolog marad, amitől megérdemli a címét az alkotás, és azok a trükkök. Tíz év alatt a technika tovább fejlődött, és pókemberünk egyre tetszetősebben és látványosabban lengedezhet a felhőkarcolók között. Pech viszont, hogy közben az érzelgősség, a hazafias hősiesség, a képregények sematikussága, amit köré szőttek, végképp anakronisztikussá vált. Batman után ez a Pókemberverzió olyan, mintha vitrinből mászott volna elő.
A szemérmetlen koppintás jegyében született a Harmadnaposok című ausztrál vígjáték is. A magyar cím erre még igyekszik rá is erősíteni, mintha csak a nagy szakmai és közönségsikert elért Másnaposok újabb folytatásáról lenne szó. Ám ez egyrészt teljesen értelmetlen,másrészt egyáltalán nem passzol a filmhez: nem kétnapos részegségről szól ugyanis.
Igazából sajnálom Stephan Elliott rendezőt, hiszen rettentően silány alapanyagból kellett felépítenie valami vígjátékhoz hasonló alkotást. (Most komolyan: ki képes még azon nevetni, hogy a vőlegény legjobb barátai egy birka végbelében kotorásznak a lenyelt kokain után?) S mindezt úgy, hogy nem ismeri a legelemibb szabályokat: a humort a jó ütemben érkező poénok jelentik, és nem az, hogy kínosabbnál kínosabb helyzetet teremtek a vásznon. A Harmadnaposokban ráadásul egy kicsit mindenki idióta: a politikai seggnyalásba belehülyült após, az elnyomott feleség, a nyálas vőlegény és az ártatlanságába belesavanyodó menyasszony, akárcsak a mindent elrontó barátok. Miközben felsorolják a hasonló témájú filmek közhelyeit: drogozás a legénybúcsún és annak következményei, a kínos beszéd az esküvőn, az ételbe szórt drog, a szadomazo maszk és a mindenhol felbukkanó állat már csak nagyon jól tálalva jelent újdonságot. Ám itt erre senki sem képes: minden túlbeszélt, körülményes és ütemtelen. Nincs térdcsapkodós csúcspont, a humorosnak szánt jelenetek egyhangúan követik egymást és hamar kifulladnak, a történet csak azért gördül tovább, hogy nagy nehezen eljussunk a teljesen érdektelen végkifejletig.
Némiképp érthető, hogy a forgalmazók a Pókember és a Batman között nem akartak indítani komoly versenyzőt a nézők kegyeiért, de egy ilyen alibifilm még tölteléknek is rossz. Egyszerűen a mozitól tántorít el, mert azt sugallja: nincs már új a nap alatt. És még keresni sem érdemes, mert úgyis elrontaná valaki.