Mai számítások szerint semmivel sem indokolható, miért nem omlott össze korábban a több mint százéves Zeneakadémia épülete. Lassan tizenegyedik hónapja folyik a budapesti Liszt Ferenc téri épület rekonstrukciója, megerősítettek szinte minden falat, hogy további száz évig megbízhatóan tartsa a vélhetőleg a 2013–14-es tanév kezdetén megnyíló épületet. Már látható az új liftakna, a rendezvényterem, a büfé és az újraépített tetőtér. Ottjártunkkor éppen a két szárnyat összekötő hidat hegesztették a ház előtt, amelyre a légkondicionálásért felelős gépeket szerelik majd, a nagyteremben a restaurátorok – többek között – a nagycsillár darabjaival foglalatoskodtak, a kisteremben pedig a színpadon folyt a munka. Az eredetileg alig több mint 10 ezer négyzetméteres alapterület most közel háromezerrel bővül, főként a hátsó, kiszolgáló tér, a tetőtér beépítésével. A felújításra több mint 6 milliárd forint jött össze, javarészt uniós támogatásból.

A restaurátorok a belső díszeket lehetőleg nem mozdítják el a helyükről

Szinte minden egyes építési mozzanaton rajta tartják a szemüket az örökségvédelem szakemberei, hiszen az 1907-ben átadott épület a pincétől a padlásig védett. Az örökségvédelemmel foglalkozó hivatal kéthetente konzultálni jár a Liszt Ferenc térre, nem sértik-e az építők a szabályokat és a védett műemléki értékeket.

A Zeneakadémia főmérnöke, Lakatos Gergely a nagyterem bejáratánál azt meséli, korábban úgy tartották: ez az első épület, amely vasbeton szerkezetű. Ma már ezt azzal egészítik ki: az elsők egyike, amelynek statikus-tervezője is volt, így külön tartószerkezeti terve is rendelkezésre áll. Igaz, ez a mai uniós szabványnak már nem felel meg, ezért az ablakok közé plusz vasbeton pilléreket húztak fel, a teljes alapozást megközelítőleg 1300 cölöppel erősítették meg. Minderre azért volt szükség, mert a száz évvel ezelőtt épült ház szerkezetére több ponton 110-120 százalékos terhelés nehezedett.

Az előtérben egyébként felbontották a padlóburkolatot, és kiderült, több évszázad találkozik a szerkezetekben: a százéves vasbeton szerkezet a legősibb födémmel, a dongaboltozattal. A vasbeton a huszadik század hajnalán abszolút újdonságnak számított. Zielinski Szilárd hozta el ezt a technológiát Magyarországra, de főként a közlekedésben és a hídépítésben használta. Csak néhány középület hordozta a keze nyomát, többek között a Zeneakadémia palotája is.

A Zeneakadémia felújítása előtt mindazonáltal komoly kutató-feltáró munkát kellett végezni. Mivel a vasbeton szerkezetben található vasról nehéz információt szerezni tervek híján, a tervezés során ezeket kellett felkutatniuk. Azt álmukban sem gondolták, hogy a szükséges dokumentumokra a közlekedési múzeumban akadnak majd rá – de ott voltak, Zielinski hagyatéka között.

Ha az ember az új épületrészhez akar eljutni a tetőn, jó pár emeletet kell megmásznia. Idekerül a nagyszínpad alól a kazán, és idetelepítik a hűtőgépeket is. A tető rettentő állapotban volt, ezért bontani kellett, és újraépíteni változatlan formában. Két személyliftje lesz az épületnek. A Király utca felőli régit felújítják, a teljesen új a nagy- és a kisterem közé épül, az új rendezvényterem szomszédságába.

Az épületből rengeteg régi fémtárgyat mentettek ki és vittek raktárba. Az összes rézkilincset és lámpatestet leltárba vették, biztonsági őr óvta a levételüket is, nehogy véletlenül valamelyik MÉH-telepen landoljanak fém hulladékként. Az emeleti előtérben, „törékeny” felirattal és védődobozban tárolják a kisterem melletti faliképet, amelyet restaurátorok segítségével mozdítottak el. Tucatnyi gézréteggel borították be a képet, és úgynevezett hordozóréteget ragasztottak rá, hogy mikor visszabontják a falat, épen maradjon. A restaurátorok a belső ornamentális díszeket lehetőség szerint nem mozdítják el. A gipsz stukkók közül néhányat leemeltek, ezeket kicserélik, kijavítják, de amit lehet, azt az eredeti helyén óvják meg. A kisebbik hangversenyteremben egyébként visszaállítják a régi zenekari árkot, a nagyban pedig az eredeti színeket szeretnék előcsalogatni. Most sárga a színpad melletti íves fal, de a festék alól vagy hatrétegnyi rozsdavöröset kapartak ki. Ez a szín megtalálható amúgy bizonyos ornamentikákban a mennyezeten is.

Sötétebb barna tónusukat és geometrikus mintáikat visszakapják az ajtók is, amelyeket vélhetőleg az ötvenes években festettek szolidabb barnára. Rossznyelvek szerint azért, mert túl nagypolgárinak hatott így az épület, optimistább vélekedések szerint meg költséghatékonyságból pingálták őket világosbarnára, díszek nélkül. Megváltozik a nagy csillár is. Az ötvösművész restaurátorok az eredeti vizuális megjelenés visszaállításán iparkodnak. Ez több csiszolt, tömör üvegrudat jelent, és kevesebb fényforrást. Most éppen a biztonságos rögzítés került a középpontba. Kiemelt szempont, hogy nem potyoghatnak a nézők nyakába, másrészt nem csörömpölhetnek a koncert alatt. Mert bármennyire a legvédettebb helyen áll is a nagyterem akusztikai szempontból, a körúti villamostól mozog az egész épület, és ez finoman belengeti a csillárt is. A nagyszínpad alatt, a régi kazánház helyett raktárak épülnek a színpadokhoz, a vendégzenekaroknak és a hangszerládáknak.

Bár pár tanteremmel kevesebb lesz, így is több mint negyvenet adnak majd vissza az oktatásnak, amelynek kiegészítő épülete remekül működik egy éve a Wesselényi utcában. Tisztelik az elődöket, így azok a termek mindenképpen megmaradnak, ahol Bartók Béla, Dohnányi Ernő vagy Bárdos Lajos tanított. Visszakapja eredeti méretét a XXIII-as terem, ahol a karmester- és a kamarazenekari képzés folyik. Korábban ugyanis egy részt leválasztottak belőle, és az akkor kialakított csőszerű szobában alig lehetett elférni. Most kisebb házi koncertekre is alkalmas lesz a tér, akárcsak a X-es, az operaszakosoké és a kupolaterem. Ezek egyébként egymás fölött helyezkednek el, és érdekes módon épp a homlokzaton látható Liszt Ferenc-szobor mögött.

Mikor lefelé jövünk a lépcsőházban, feltűnik, hogy befóliázták a híres eozinos kék korlátgömböket. Ezeket nehéz lett volna kimenteni az épületből, be vannak ugyanis ragasztva a helyükre. – Képzelje, eddig nem találtunk egy gramm aranyat sem az épületben – állítja Lakatos Gergely, amit – valljuk be – nehéz elhinni. Most inkább azt kutatják, hogy mindenhol úgynevezett metálozással, vagy valahol mégis aranyfüst lemezekkel érték-e el ezt az aranyhatást. Az előbbi eljárás jóval költségtakarékosabb volt már az építéskor is.

Minden rendszeres Zeneakadémia-látogató ismeri a földszinti, nagyterem előtti csobogó kagylóból készült vízköpőfejét. A főmérnök szerint nem valószínű, hogy a kút folyamatosan működni fog. Az állandó csobogás nem tenne túl jót sem a kagylóknak, sem a nézőknek, de úgy újítják fel ezt a kis szökőkutat, hogy bármikor üzembe helyezhessék.