Ez nem Amerika, ha eddig nem tűnt volna föl. Nem is Anglia, bár ott radikálisabban oldották meg a főintendánsok a Cilea-opera elleni esetleges ellenszenvüket: nem játszották a darabot. Bármilyen hihetetlen, az 1904-es londoni bemutató után a következő előadásra 2010 végén került sor. Mivel se a darab, se annak megítélése nem változott sokat, nyilván azért, mert különlegesnek érezték a pillanatot: van végre értelme előadni. Nem mintha az Adriana megítélése annyira tragikus volna, mint Bing alapján gondolnánk. Egyműves (na jó, legyen másfél műves) szerző egy műve, a Verdit követő, az ő szerepét betölteni igyekvő olasz operaszerzők közül Cilea is azok közé tartozik, akinek nem sikerült. Giordano, Boito, Leoncavallo és Mascagni – voltaképpen nem rossz társaság, ahová Francesco Cilea került, még ha Londonban meg is feledkeztek róla.

Az emlékezetet tehát feltehetően Angela Gheorghiu frissítette föl, akinek London többé-kevésbé hazai pálya, talán itt még jobban szeretik, mint máshol, még inkább bíznak abban, miatta érdemes; hogy nemcsak a főszerep kereteit tölti ki, de el is viszi a darabot, észrevétlenek maradnak a nehéz pillanatok.

Furcsa módon épp a könnyű pillanatok maradnak sikertelenek. Az Adriana legismertebb áriája az első felvonásban hangzik el. Kicsit különös ária, mintha nemet tévesztett volna, középtartományban mozog, és a végén kell egy magas hangot fújni, ilyesmit a tenorok szoktak kapni, és nem az alkotó géniusz alázatos szolgálólányai (ezt már a címszereplő mondja magáról). Ha Angela Gheorghiu valóban akkora énekes volna, hogy csak miatta érdemes végignézni az operát, talán ebben az áriában mutatta volna meg, kibontotta volna a benne rejlő lehetőséget, ahogy azt az egy generációval korábbi díva, Montserrat Caballé tette épp a Metropolitanben. Ma is döbbenetes, ahogy épp azt javítja ki az áriában, amit a szerző elrontott, nem szalad neki a magasságnak külön, mint egy eszeveszett hőstenor, hanem lélegzetvétel nélkül, halkan, elegánsan fölsiklik a csúcshangra. Gheorghiuban ennyi már nincs, pedig a mai énekesek közül talán ő próbálja meg a legsikeresebben továbbvinni a primadonnaság vagy dívaság eszméjét. Más kérdés, hogy egy eszményi díva nem annyira hamis az ária elején.

Azért nem kell sajnálnunk a Covent Gardent, az előadás elegáns és szórakoztató. A díszlet maga rendezés, a kettősség, egyszerre vagyunk színházban és színházban a színházban, még a második felvonás során is egy félrehúzott függöny és régi színpadi lámpák emlékeztetnek, hogy mindenki játszik, és a civil képmutatók között a legvédtelenebb éppen a színésznő. Nem végtelenül nagy bölcsesség, de kitart négy felvonáson át, ha jó a zenekar, és az énekesek is bírják. Márpedig bírják, Jonas Kaufmann erősen egysíkú éneklésének a katonaszerep kifejezetten jól áll, Olga Borodina meg magasságai vesztével is súlyos jelenség és súlyos hang. A legnagyobb élmény azonban Alessandro Corbelli, aki az öreg színházi rókát öreg színházi rókaként énekli, pont annyit ad, amennyi a hangjának jólesik, annyira van jelen, hogy a kamera néha rajtafeledkezzen. Él a színpadon, és ez sokkal szórakoztatóbb, mint ha meghalni akarna rajta.