Magyar bögre
– Az IKEA minden porcikájában, ha egy bögrét vagy egy ételt ad el, a svédeket képviseli. Hasonlóak az ambíciónk – magyarázza a főigazgató. A magyar alkotóerő, a kreativitás, nyitottság ugyanígy megjeleníthető. Az intézetek abban segítenek, hogy egy versenyképes, nemzetközileg tájékozott, Európában otthonra találó magyar alkotói társadalmat mutassanak be. Egy olyan kultúrát, amely ma ráadásul jóval tágabb, mint 1920-ban volt: ugyanúgy benne van a dizájn, az otthonok berendezései is, mint az étkezési szokásaink vagy a sport.
De már Klebelsberg Kuno idején sem az elmélettel volt a gond.
– Egy intézményrendszer esetén az a legrosszabb, ha van is, meg nincs is – mondja Keresztury Tibor, aki 2006 és 2011 között vezette a stuttgarti magyar kulturális intézetet. Az intézményháló a két alapvető célkitűzés közül mára ugyanis már jobbára csak egyet lát el: reprezentál. S talán még ez esik a legközelebb a Klebelsberg Kunó-féle grandiózus, mára jobbára anakronisztikussá vált víziókhoz. A másik alapvető célt, kiközvetíteni a magyarországi kultúra legszínvonalasabb képviselőit, bemutatni őket a célország megfelelő fórumain, kapcsolati pontokat keresni, főként az anyagi források szűkössége miatt ma szinte lehetetlen teljesíteni. Az pedig nem járható út, hogy az emigráció közönségét szólítják meg, ahogy teszik ezt manapság elég gyakran, mert az intézeteket mégsem a magyar–magyar kapcsolatok nosztalgiaízű „fejlesztésére” találták ki, mint ahogy alibi programokhoz is túl fényűző a környezet. És épp ez az egyik probléma, teszi hozzá Keresztury. Az intézményeknek helyet adó épületek fenntartása legtöbbször az éves költségvetés mintegy nyolcvan százalékát viszi el, s csak húsz marad a programokra.
Ugyanilyen tapasztalatokról számol be Derdák András is, aki 2006–2010 között vezette a Párizsi Magyar Intézetet. Anyagi eszközeik jókora részét programok helyett éppen a mintegy „2000 négyzetméteres, jobbára lepusztult épület” fenntartására kellett költeniük. E helyzet megoldására Bozóki András minisztersége idején több, az intézetek élére kívülről, vagyis nem az államigazgatásból érkező társával együtt kísérletet tett: az épülethez ragaszkodás helyett a „város szövetébe” szerették volna integrálni a magyar kultúrát. Bevételt próbáltak termelni, hogy finanszírozhassák a programokat, ami részben sikerült is, végül azonban mégsem ez lett a megoldás a pénztelenségre. A rendszer maradt a régiben, jórészt talán a függelmi viszonyok miatt. Hiszen ha egy intézet elkezd nyereséget, több bevételt termelni, ezt a pénzt a központi intézmény bármikor elveheti, és elköltheti, mondjuk, „a Balassi Intézet harmadik emeletének kifestésére”. A dolog másik hátulütője: pluszbevétel esetén a központ azonnal megemeli a következő évre vonatkozó bevételi terveket – vagyis egyre nagyobb súly nehezednék az intézetvezetők vállára.
– Nemcsak koloncként kell felfogni ezeket az épületeket, hanem lehetőségként is – mondja Baranyi András, a moszkvai magyar intézet vezetője. Az ukrán kulturális központ példáját említi, mely Moszkva Váci utcájában áll. Az épület 16 százalékát adják bérbe, s ezzel máris önfenntartó az intézet, még a programokra sem küldenek otthonról pénzt. Ha nem is ilyen mértékben, de a kínálkozó lehetőségekkel a magyar intézetek is élnek: kávézókat, éttermeket működtetnek. Ugyanakkor a magyar művészek is segítenek átvészelni a nehéz időket, hangsúlyozza Baranyi. Nem kérnek túl magas tiszteletdíjat, néha azzal is beérik, hogy felléphetnek Moszkvában, kapcsolatokat alakíthatnak ki, amelyek később hozzák meg a maguk gyümölcseit. Ez hosszú távon persze nem fenntartható állapot, de a nehéz időket át lehet vészelni, főként akkor, ha a külföldi partnerrel együttműködve olyan helyszínt biztosítanak a produkciónak, amely népszerű és vonzó a helyiek körében. Mert így nem csupán az intézet 50-200 fős törzsközönsége jön el.
De talán nem is kellene mindenhol többszintes épület. Elég lenne egy menedzseriroda egy jó és független magyar, illetve egy jó helyi szakemberrel, meg internetkapcsolattal. Keresztury szerint az efféle kulturális irodáké a jövő, s ha ő lenne most döntésközelben, akkor egyenként vizsgálná meg a 17 országban működő 19 intézetet, hogy az adott város döntse el, hol kell épület, hol lenne elég egy iroda vagy csak egy szakdiplomata.
A rugalmas stratégia híve Hatos Pál is. Vannak olyan helyek, ahol egy kisebb, mobilisabb csapat tud jó eredményt elérni. Máshol viszont nagyobb elérhetőséget, nagyobb láthatóságot és nagyobb presztízst biztosít a kultúrdiplomáciának az intézmény. Főként ott, ahol a kétoldalú kapcsolatoknak nagy hagyományai vannak. Nemhiába szeretnének Pekingben az eddigi szakdiplomata helyett intézetet nyitni. De bővülne a hálózat a környező országokban is: az EU-hoz csatlakozó Horvátországban, a tagjelölt Szerbiában és Kolozsváron. Romániában Sepsiszentgyörgy és Bukarest után ez lenne a harmadik intézet.
Keresztury szerint viszont Németországban elég lenne egy intézmény. Míg például Tallinn, Helsinki, Szófia vagy az Európán kívüli helyszínek (Delhi, New York, Kairó) esetében érdemes lenne másfajta képviseletben gondolkodni. Ezek tekintetében jogosan merülhet fel, és a gazdasági válság csak nyomatékosítja a kérdésfölvetést, hogy nem csupán urizáló szándékból tartjuk-e fönn a fönntarthatatlant, hiszen más, hazánknál gazdagabb és népesebb országok sem működtetnek hasonló hálózatokat.
A külföldi példákkal viszont érdemes csínján bánni. Hiszen ennek ellenkezőjére is akad példa, figyelmeztet Hiller István, volt kulturális miniszter. A nálunk nem sokkal népesebb Hollandia tudományos, kulturális hálózatot tart fönn, Firenzében például külön művészettörténeti intézményt működtet fiatal alkotók számára. A nálunk nem sokkal gazdagabb Románia az elmúlt tíz évben kezdett fejleszteni hasonló területen, nemrég Velence főutcáján vásárolt egy palotát, amely szintén kultúrdiplomáciai célokat szolgál majd. Hiller álláspontja tehát egyértelmű: nem feladni a hídfőállásokat. Nem lát és nem is fogad el olyan elképzelést, amely az intézményhálózat bármiféle megnyirbálását tűzné ki célul. Persze lehet hivatkozni arányokra, de érdemes megnézni magukat az összegeket is: a Balassi Intézet és az összes külföldi székhely fenntartása évi 3 milliárd forintba kerül. Ez akkora összeg, amely az ország büdzséjében aprópénznek számít, hibahatáron belüli tévedésnek.
A stratégiai hibát sokkal inkább ott látja Hiller, amikor a kulturális intézetek kikerültek a kulturális tárca hatásköréből, és átvette őket a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium. Ez már azért is kész képtelenség, mert ahol hasonló intézeteket működtetnek, ott vagy a kultúráért felelős tárcához, vagy a külügyminisztériumhoz, vagy a miniszterelnöki hivatalhoz tartoznak. Egyetlen olyan példa sincs a világon, ahol az igazságügyi tárca látna el hasonló feladatokat. Nem véletlenül: a közigazgatásban számos olyan szempont merülhet fel, amely hátrébb sorolja a kulturális célok megvalósítását. Egyszerűen nem fogékonyak rá, nem ismerik fel az érdekeit. Más kérdés, hogy a fenntartás és a programok költségeinek aránya még sosem tolódott így el az előbbi javára. Persze erre is lenne megoldás: ha az intézeteket visszavenné a kulturális tárca, akkor a Nemzeti Kulturális Alapnál lehetne pályázni a különféle programok finanszírozására. S mivel az NKA programközpontú pályázatokat fogad csak be, így a megítélt pénz sem mehetne el a gázszámlára. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi két évben 12 milliárdra nőtt az NKA-hoz befolyó összeg (a szerencsejáték adójának köszönhetően), vagyis lenne honnan szerezni. Csakhogy most kellene lépni, amíg a befolyó többlet elosztása nem szül érdekkonfliktusokat, amikor még nem más területektől kell elvenni.
És van is erről szó. A Balassi Intézetben tartott nyílt napon L. Simon László kulturális államtitkár jelentette ki, hogy a Balassi Intézetnek újra a kulturális ágazat irányítása alá kellene tartoznia, oda, ahová az alapítók egykor kijelölték a helyét. Hiller szerint azért is lenne könnyebb a programok finanszírozása az NKA-n keresztül, mert a korábban független szervezetet most – L. Simon szavai szerint – a tárca „közelében” tartják.
Derdák András messzebbre megy: szerinte alapvető reformokra lenne szükség, az egész intézményrendszert ki kellene venni az állam kezéből, s egy a Goethe intézetekéhez hasonló, kvázi alapítványi modellt létrehozni, amely bár adott esetben egyes programok szintjén számot tarthat költségvetési támogatásra, mégis független a mindenkori kormánytól. Vagyis az sem lenne modus vivendi, ha a KIM-től az EMMI-hez kerülne a rendszer, hiszen egy akkora „monstrumnál”, amekkora a Balog Zoltán által vezetett csúcstárca, nyilvánvalóan sokadrendű probléma lenne a magyar intézeteké.
De még ha úgy döntene is a kormány, hogy átalakítja a külföldi intézmények rendszerét, akkor is hosszú időnek kellene eltelnie, hogy rendbe jöjjenek a dolgok. Ha nincs az intézményrendszer mögött normálisan működő magyarországi kulturális élet, akkor maga az intézethálózat is a levegőben lóg. Derdák szerint mostanra teljesen világosan kiderült, hogy a kormányzatot nemhogy nem érdekli a kultúra, de a szereplők kivéreztetésével kifejezetten szétszaggatja a kulturális élet finom szöveteit. És hát Magyarország nemzetközi megítélésének romlása sem segít. A volt intézetvezető azt mondja, bár a korábbi, szocialista kormányok idején is rengeteg problémával küszködött a magyar kultúrdiplomácia, az elmúlt egy évben olyan sokat tett a magyar kormányzat azért, hogy rossz legyen hazánk híre, hogy ennek rendbehozására 15 évnyi koncepciózus magyar intézeti munka sem lenne elég.
Egy híján húsz külföldi képviselet
Az 1579-ben létrehozott Pápai Német–Magyar Kollégium nem nagyon hasonlít a mai külföldi magyar intézetekhez, de ez volt az első (részben) magyar alapítású külföldi kulturális intézmény, itt a hazai főpapok tanultak. Ugyancsak az egyháziak képzését szolgálta a bécsi Pázmáneum 1623-tól. A Mária Terézia alapította Teréziánum már az értelmiségi csoportok kifejlődésének szolgálatában állt, a diákoknak itt körülbelül egyötöde volt magyar. A magyar állam első saját külföldi intézménye a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet volt 1917-től, a történelem azonban nem kedvezett neki: mintegy másfél évig működött csupán. A múlt század húszas éveiben, a klebelsbergi kultúreszmény térnyerése után bőséges állami támogatásban részesültek a külföldi magyar intézetek. 1924-ben Bécsben és Berlinben nyílt meg a Collegium Hungaricum, 1927-ben aztán Rómában is működni kezdett e tudományos és kulturális központ. Az államszocializmus évtizedeiben aztán – nem meglepő módon – a nyugati intézményekre kevesebb figyelem és pénz jutott, bár jó részük nem zárta be kapuit. Az állam azonban elsősorban a keleti blokk országaira fókuszált, ott nyitott új házakat. A rendszerváltozás után viszont újra fontos lett a Nyugat. Ma 17 országban 19 magyar intézet működik.
