Mai rendezők azonban inkább a végső búcsút, a távozás mélabúját hallják ki ebből a helyenként vaskos tündérjátékból. Gyulán, ahol az idei Shakespeare-fesztiválon ez a darab a főszereplő, A vihar két jelentékeny előadása is a darab halálközeli értelmezését bontja ki. Az ajtc Theater Company produkciójában két színész (Iain Amstrong és Mick Jasper) adja elő a művet a halál előszobájában. A rendező Geoff Bullen elképzelése szerint szociális munkás látogat el egy haldoklóhoz, akivel – nyilván a beteg képzeletében – eljátsszák Prospero történetét. Először a varázsló és Ariel kettősévé alakulnak, és az ő vitájukba, a légi szellem szabadságharcába ágyazva változnak a darab különféle szereplőivé, míg végül az ápolt visszafekszik ágyába, az ápoló meg szemfedőként húzza rá a takarót. Az értelmezés azonban inkább csak keret vagy ürügy a bravúrhoz, a két remek játékos képességeinek, átváltozó művészetének demonstrálásához. A néző a pompás attrakciót élvezi, a halál közelsége meg sem érinti.

Silviu Purcarete rendezői látomása összetettebb. Bár a Craiovai Nemzeti Színház előadásában ugyancsak a képzelet világába utalja a mű cselekményét. Prospero szigete vagy barlangja itt egy erősen megkopott, romos terem valahonnan a XVII–XVIII. századi Európából, ahová korabeli, vidám társaság érkezik, értetlenkedő csodálkozással nézelődnek, kuncognak, miközben kitör, pontosabban besettenkedik a vihar. Halkan, suttogva hallatszanak a hajótörés hangjai. Talán Prospero álmából. Amennyezetről hajóra emlékeztető, felhőnek is nézhető csomagolópapír-csomó hullik le, ebbe öltöztet a lassú mozgású, vonszolódó aggastyán (Ilie Gheorghe) egy meztelen fiatalembert (Sorin Leoveanu). A papírból női ruha válik, a fiatalemberből a vénember lánya lesz. Ám később ugyanő játssza Calibant, a szörnyeteget is. A rendező fantáziája merészen száguldozik, miután egyesítette a legnemesebbet, a legtisztábbat, a legszebbet a legocsmányabbal, a legbecstelenebbel, a lánnyal szerelembe eső nápolyi trónörököst természetesen nőként jeleníti meg (Romanita Ionescu).

Dragos Buhagiar díszletének hátsó fala néha megmozdul, az előtte álló szekrénnyel együtt, előtte egy kisebb forgón olykor elindul az asztal meg a földön álló csillár. Caliban Prospero ágyneműtartójában őrzi anyja, a boszorkány csontvázát, az ágy maga rengeteg könyvön áll. Az eredetileg könyvekkel teli szekrényből érkező Ariel és a légi szellemek, a színlap szerint: lelkek, vörös bohócorrot viselnek, a két részeges hajótörött vastag bohócnadrágban lötyög. A vihar nem múlik el, időnként kinyílik egy-egy ajtó, és a szél rengeteg csomagolópapír-cafatot fúj be, a jobb hátsó sarokban valóságos hegy képződik belőlük. Ide fekszik le, ebbe olvad bele, ebben tűnik el a megcsömörlött varázsló, miután teljes magányban elmondta végső intelmeit, és mielőtt játszótársai elegáns rokokó jelmezekben visszatérnek, hogy ámulva hallják a semmiből visszahangzó bölcs szavakat. És értetlenül, csodálkozó kuncogással hallgassák. A craiovai társulat precíz fegyelemmel hajtja végre a szertelen játékot, a színészek pontosan kimért távolságot tartanak a figuráktól. Álomszerű lebegésbe vonják a színpadot.

A néző belefeledkezhet a bőven áradó képzettársításokba, ámulhat magasból éteri hangokon szóló dallamokon (zene: Vasile Sirli), kapkodhatja a fejét, vagy együtt kuncoghat értetlenkedve az előadás rokokó mulatozóival, de nem vonhatja ki magát az elmúlás, az elfoszlás, a megsemmisülés melankóliájából.

Könyvekkel teli szekrényből lép elő Ariel és a bohócorrú légi szellemek