És itt jön a képbe egy diszkrét, mögöttes ellentmondás, amely halk és kitartó hangon végigzengi Franzen könyvét. Nevezetesen, hogy szabadnak tekinthető-e az az ember – vagy éppen az a társadalom –, akit és amelyet bizonyos döntések meghozatalára – ha mégoly észrevétlenül és ügyesen is, de rákényszerítenek? És máris megérkeztünk a szabadság fogalmának egy másik lehetséges ellenpontjához: az elfojtáshoz.

Jonathan Franzen regénye, a Szabadság kimondva és kimondatlanul is erről beszél. A szabad akaratról. Arról, hogy a szabad akarat: létezik, mondjanak róla bármit a vallásosak vagy az ateisták. Úgy létezik, ahogyan például a gyerekkori nyarak aranyszínű ragyogása vagy a halál tudata: az életünk, a személyiségünk mélyén. Franzen könyve azonban azt a következtetést is hordozza, hogy a szabad akaratának egyetlen akadályozója van, méghozzá maga az ember. Az egyén félelmei. A bizalmatlanság. A társadalom elvárása. A törvények. A szabályzatok. Furcsa látni – a regény olvasása közben –, hogy az építmény, amelyet az emberiség emelt magának a szabadabb és boldogabb társadalom reményében, épp a szabad akaratot temeti maga alá.

„Patty arcára fagyott mosollyal nézte a vendéglő diszkrét félhomályában a távolabbi asztaloknál zajló fényes, nagy és gazdag lakomákat. Sehol a föld kerekén nem volt jobb az élet, mint New Yorkban. Ez a tagadhatatlan tény volt az alapja annak is, hogy a családja olyan végtelenül elégedett volt magával, ez volt az az alap, amelyről a világon mindent ki lehetett gúnyolni, s amivel együtt járt az a felnőtti önhittség is, amely feljogosította őket arra, hogy közben úgy viselkedjenek, mint a gyerekek. Az a körülmény, hogy önmaga akart lenni, és most mégis ott ült abban a SoHó-i vendéglőben, nem kevesebbet jelentett, mint hogy Patty olyan hatalommal szállt szembe, melyet sohasem győzhetett le. A családja igényt tartott New Yorkra, és erről az igényéről sohasem fog lemondani. Elhatározta, hogy soha többé nem jön ide, és azt is elfelejti, hogy egyáltalán léteznek ilyen vendéglők. Más választása nem volt.” Íme egyetlen bekezdésben összefoglalva az amerikai „néplélek” és az amerikai egyén sorsának problémái. Franzen világa ilyen és ehhez hasonló finom megfigyelésekből épül fel. Mondataiban egyszerre dolgoznak a reszketeg apróságok és az univerzalitás „óriása”. És hogy mindez igaz a magyar szövegre is, a fordítót, Bart Istvánt dicséri.

A Szabadság klasszikus család- és fejlődésregény. És klasszikus nagyregény is: komótos, alapos, tablószerű, mégis élő. Egy könnyű kézzel megírt, rutinos kritika rögtön ráaggatná a jelzőt, hogy „zavarba ejtő”. Franzen könyvében valóban van valami szokatlan, de nem zavarba ejtő, hanem őszinte, pontos és rendkívül sokoldalú – mind a tartalom,mind az úgynevezett forma (a nyelv és a szerkezet) szempontjából. A legkevésbé látványos, mégis a legnagyobb mutatványa az irónia kiiktatása. Sokak meggyőződése, hogy az úgynevezett modern irodalom (és a történetmesélés) irónia nélkül elképzelhetetlen. Sokáig valóban motorja volt az irodalomnak az irónia, azonban meglátásom szerint mostanra már inkább gátló tényezőnek számít. Hasonlóképpen ahhoz, mint amikor egy életfilozófia, amely eredetileg nyitott és befogadó, hirtelen egyeduralkodó dogmává, zárt rendszerré merevedik. Az iróniából lassan ablaktalan torony épült a művek köré, új- és újbóli erőltetése (illetve számonkérése) pedig poshadt izzadságszagot áraszt. Az irónia mint írói attitűd manapság gyakran nem takar mást, mint a pátosztól való félelmet. A megúszás eszköze. Pedig az irodalom és a stílus nem kétosztatú, nem fekete vagy fehér; nem zárt rendszer. És nem lehet megúszni. Az természetesen nem kérdés, hogy az iróniának (a pátoszhoz hasonlóan) van-e helye az irodalomban. Hogyne lenne! Csak trónszéke ne legyen. Franzen regénye – és a mai olvasó szemével ez benne a szokatlan – tökéletesen híján van az iróniának, mégsem pátoszos. Amikor érzelmes, egyúttal távolságtartó is. És mivel az iróniáról lemondott, az elbeszélő pedig – a naplóbetétek kivételével – mindentudó, ahhoz, hogy hiteles legyen, rengeteg hangon és sok szemszögből kell megszólalnia.

Franzen mélyen ismeri az emberi természetet, a vágyakat, a kapcsolatokat és a félelmeket. Nem kevésbé a társadalmat és a világot. És habár jó oka lenne rá, hangja mégsem a reménytelenségé; igaz, azt sem állítja, van kiút. Egyszerűen csak elmond egy történetet, amelynek egészéből kiderül, hogy a kiút lehetséges, és hogy ezt a fizikailag és szellemileg korrumpálódott világot egyedül a remény tartja még vissza a teljes széteséstől.

Jonathan Franzen: Szabadság Európa, 640 oldal, 4500 forint