Kiváltképp a címadóval. Ennek a finoman faragott faszobornak az abszurditása abban rejlik, hogy valóban négyszögletes, rácsos alkalmatosság, ám a rács elemeit emberek alkotják. Rácsszerűen keskeny, ha úgy tetszik, lágerlakó soványságú, mezítelen emberek, akik mind felemelt kézzel (egyesek lábbal, tótágasra állítva) tartják a kalitka keretét, alkotják maguk a kalitkát. Hogy mennyi kényszer és mennyi önkéntesség szorult ezekbe a ceruzavékony nem ceruza fér fiakba, azt nehéz volna eldönteni. A néző annyit bizonyosan lát és érez, hogy a tömeglétnek és a kiszolgáltatottságnak ez a harminckét centiméteres emlékműve finomabb, s ekként csupaszabb, fájdalmasabb megfogalmazása a Vagon gondolatának.

A Vagon, Böröcz meghatározó műve, amely nincs ott a Nagymező utca sarkán, lábbeliket mozgatott és zakatoltatott. Fűző nélküli bakancsokat, amelyek egy emeltyűs tengely forgatására emelkedtek és zuhantak le a marhavagon padozatára, s oly könnyű volt zajukból kihallani a deportálások rémes ritmusát. Az emeltyűs tengely most kalapácsokat mozgat. Fából készült egészen, így archaikusabb és közelebb van őseihez, a kallómalmokhoz és a víz hajtotta kovácsműhelyekhez, kivált pedig a patkoláshoz, Böröcz egyik rurális témaköréhez.

A tojáspatkolás, mint tudjuk, bravúr, művészet és haszontalan tevékenység. Az önmagában is abszurd, ha meglett férfiak azzal foglalatoskodnak, hogy apró lópatkókat kalapálnak a törékeny tojáshéjra, de Böröcz kompozíciói ezt az abszurditást megduplázzák. Nála a tojás olykor strucctojás, és a patkó életnagyságú, máskor, mint a Teniszütőkalapács című művön, a tojás fából esztergált, és inga módjára patkolókalapácsot mozgat. Természetesen: kalitkában. Ez a kalitka azonban –akárcsak a többi – szépséges famunka. A csiszolt-erezett lécek legalább akkora műgonddal készültek, mint az emberkalitka figurái, a fedél finom ritmusú, változó színű parkettalap, az esztergált tojás pedig olyan súlyos, olyan elegáns és olyan nemesfa-kombináció, hogy önmagában is műtárgy lehetne.

Ez a kiállítás hozadéka. Böröcz, aki konceptuális művész, és aki (ez alkalommal is) performance-okkal nyomatékosítja a közölnivalóját, tárgyi-materiális élménnyel adja elő ezt a közölnivalót. Varrógép és esernyő a műtőasztalon (itt: teniszütő és patkó a kalitkában; bakancs és kalapács a kalitkában) nem szokatlan az ősszürrealizmus óta. De ha Lautréamont csak szóban-gondolatban fogalmazta meg a bizarr tárgytalálkozást bizarr helyen, s ha a szürrealisták is inkább csak megfestették, semmint plasztikába materializálták az abszurd képzettársításokat, Böröcz most gondosan kidolgozott kompozíciókban adja elő az abszurditást.

Fából faragott koncept, ez önmagában is abszurd egy olyan áramlat felől nézve, amelynek vezéreszméje a koncepció, az ötlet, a gondolat, és amelynek a tanításai szerint az előbbi megtestesülése, megjelenése, formája teljesen elhanyagolható, elhanyagolandó. A konceptjeit nem oly régen szándékoltan kezdetleges rajzokkal, talányos videókkal megjelenítő Böröcz mintha most tagadná – parodizálná –ezt. A művek keményfából, becsületes famegmunkálással készülnek, a bükkfa hordókra igazi fémből készült abroncsok feszülnek, a faragott bakancsok, amelyekből cipős lábak nőnek ki, valóságos apró remeklések.

Másfelől ez a patkó-kalapács-hordótojás szimultán jóval általánosabb és jóval magánérdekűbb, mint a korábbi, nem csak formájukban nyersebb kompozíciók. Itt a minapi kanárikalitka, de környezet, kontextus nélkül nem tudja felidézni sem a bányász, sem a bányászt sújtólégtől védő madártárs drámáit, és a bő kalitkakínálatban is az az emberekből épített az egyetlen, amely a szenvedés groteszkjét magába zárja. A bakancsból kinövő lópatkó, amely nagy mozdulattal kalapácsot lendít, a kalapácsok mozgatta figura a céllövöldék darabos mechanizmusával, a hordóból kinyúló patkolókalapács mind kedélyesen népi-nosztalgikus a korábbiakhoz képest. Kétségtelen: a világot illető irónia változatlan.

Patkó-kalapács-hordó-tojás szimultán