„Elvégre az irodalom mégiscsak élő, emberi dolog”, állítja Lackfi, és erre csak bólintani lehet. A holt szerzők vagy megteremtették nevük varázsát még éltükben, vagy nem, tenni már úgysem tudnak érte. Az élők viszont igen. Ő azt vallja, elébe kell menni az olvasóknak. Valami a gyerekekben is megragadhat, ha hús-vér íróval találkoznak, hiszen a tankönyvekben többnyire csak holtak szerepelnek. Rajongókká válhatnak, bejelölik az illető nevét a Facebookon – vele legalábbis előfordul ilyesmi,jegyzi meg. „A szerző akkor teszi jól, ha megpróbál brandet csinálni a nevéből”, vallja, de ezt persze nem tekinti másokra nézve is kötelezőnek.

Olykor 100-120, néha több száz diák gyűlik össze a teremben, ahol aztán valami okosat kell mondani, egyszersmind humorosat, nehogy elunják. „Ez az igazi stand-up előadás!” És lehet, hogy sokakban csak a poénok maradnak meg belőle, ám utána leveszik a polcról a szerző valamelyik mese-, vers- vagy prózakötetét – végül is nem ez a cél? De.

Nagy becsben tartják az író-olvasó találkozókat az olyan kiadóknál, ahol „meg akarják dolgozni” a könyvpiacot. És hol nem akarják? Persze áldozni kell erre, és nincs mindegyik műhelynek elég pénze hozzá. A nyugati világban olyannyira elterjedt e módja a könyvmarketingnak, hogy a szerzőket eleve úgy választják ki, kérik föl – a filmesek castingjához hasonlóan –, mennyire magával ragadó a személyiségük, megnyerő az előadásmódjuk. Ez elsősorban a nonfiction műfajra (tényirodalomra, ismeretterjesztésre) jellemző, nem a szépirodalomra. Az eszmecsere másik résztvevője, Szuba Jolanta említi ezt, a Kossuth-csoport kiadási igazgatója, aki közgazdászként piaci terméket is lát egy-egy könyvben, nem csak eszmei-esztétikai értéket. Másfajta „ráhatásokat” hoz szóba Sugár S. András a Scolar Kiadótól: szerinte olyan nagy a könyvpiaci konkurencia, hogy döntővé válhat az is, milyen egyedi jelleget, imázst tud kialakítani magáról egy-egy könyvműhely a kiadványaival. „Fölismerhető-e a könyvből, hol adták ki?” – teszi fel a kulcskérdést, és a válasz nemcsak a tematika, a szerzők névsora, hanem a megformálás, a könyvdizájn vagy a szöveggondozás alapján is megadható. Egyszóval: a minőség szerint. Van persze hazai szerző jolly jokere a Scolarnak is: Ungvári Tamás, aki egymás után jelenteti meg új és régi műveit, és körülöttük – Sugár szóhasználatával élve – valóságos „tűztáncot jár”, se szeri, se száma közönségtalálkozóinak, dedikálásainak, melyeket az irodalomtörténész-szerző láthatóan élvez.

Az biztos, hogy a könyvmarketing szívós munkát igényel. Kitűnő példa erre Annamaria Popé, vagyis Pap Annamáriáé, aki felnőtt fejjel tanult meg igazán magyarul. Azóta magyar–román műfordítóként éppúgy építi pályáját, mint költőként, negyven művet ültetett át egyik nyelvről a másikra. A frontáttörést Esterházy Péter A szív segédigéi című könyvével érte el, amelynek román változatával sokáig hiába házalt kiadóról kiadóra. Mindenütt ki akarták dobni: „most nem érünk rá”, mondták, mire ő: „nem baj, leülök itt, várok”. Végül 1991-benmégis megjelent a kötet, nem tudni, a rámenősségét unták-e meg, vagy mégis fölsejlett némi kiaknázható lehetőség a műben. Elég az hozzá, hogy nagy siker lett belőle, és megkezdődött Esterházy diadalútja Romániában. Mindenhová vitte Annamária, előfordult –a Hahn-Hahn grófnő pillantása megjelenésekor –, hogy a magyar író volt a vezető hír a román lapok címoldalán, számol be a fordító. Szuba Jolanta ehhez hozzáteszi: a megjelenő könyvek jelentős hányada fordítás, tehát fontos a kiadóknak a fordító személye, hiszen vele is „el lehet adni” a művet.

Sugár viszont erodálódott piacról beszél, Tolsztoj egyik mondását idézi: „a jó helyét elveszi a silány”, de szerinte ez mindig így volt. „Ahelyett, hogy ezen keseregnénk, rést kell találni, amelyen keresztül a kiadó benyomulhat”, véli. A Scolar például négy kötetét adta ki a brit regényírósztárnak, McEwannek, akit azonban a hazai közönség sehogy sem akart fölfedezni. A szerző átkerült az Ulpius-házhoz, ahol továbbra sem futott. Aztán a Vágy és vezeklésből filmet forgattak, és ennek apropóján új borítóval ismét megjelentették a könyvet. Akkor már siker lett. Talán nem véletlen, hogy hasonló „filmkönyvekre” hazai kiadók is szakosodtak.