Három lemezen énekelnek együtt, a másik kettő kevésbé vidám muzsika, Alban Berg két operája, Wozzeck és Lulu. Marie és Lulu, Evelyn Lear két neurotikus modern hősnője, jött hozzá több is, amikor fölfedezték, hogy könnyen tanul és bírja a hangja a kortárs zenével járó veszedelmeket. Később fölfedezték, hogy mégsem bírja, a hatvanas évek végére majdnem belerokkant az ősbemutatókba, Mozarttal kellett gyógyítania magát, de sikerrel tette, még közel húsz éven át énekelt.

Mindig azt képzeltem, hogy jutalomból kapta meg lemezen is Paminát. Hogy lehetett volna ezer lírai bécsi lánykát találni, de a karmester, Karl Böhm meg akarta hálálni az Alban Bergért vállalt fáradalmakat. Ebben a meggyőződésben még a kronológia sem tudott megingatni, pedig elolvasható, hogy előbb volt a közös Pamina, utóbb a két Berg-opera, és most, hogy a halálhír miatt (Evelyn Lear július elsején, nyolcvanhat éves korában hunyt el az egyesült államokbeli Marylandben – a szerk.) utánanéztem a pályarajznak, épp csak nem kiabálok, hogy tudtam, tudtam. Evelyn Lear kvázibeugrással mentette meg a Bécsi Ünnepi Hetek Lulu-bemutatóját 1960-ban, Böhm vezényletével, tényleg itt kezdtek, ebből lett a közös Mozart.

Számomra mindez kisebb szerencsétlenséget okozott, hiszen A varázsfuvola 1964-ben kiadott, a hetvenes évek legvégén magyar lemezzé licenzált felvétele az első volt a sorban a kedvenc lemezek között. Fantasztikus a szereposztás, Crass – Hotter – Talvela a basszusszerepek, akár cserélgethetnének is egymás között, nem romlana a minőség. És Fischer-Dieskau, aki úgy lett meghatározó Papageno, hogy színpadon soha nem énekelte a szerepet. A sorból csak egy énekes lóg ki, Evelyn Lear.

Pedig a legjobb korban van, negyven alatt, de a hangszíne öreges, vagy inkább asszonyos, a komolyságában nincs semmi fiatal báj, föl- vagy leszegett fejű elszántság, csak unalom. Viszonylag fogékony korban koptattam a barázdákat, és mindig azzal a határozott tanulsággal, hogy nem érdemes elszakadni a földtől, józanságtól, ételtől és italtól, mert csak unalom van a másik oldalon. Keresgélhetjük a végső titkokat, rejtett értelmeket, különös tudásokat, de csak szürkeséget, savanyút és monotóniát kapunk cserébe.

Most már persze mindegy, legfeljebb az a tanulság, hogy akik stúdióba vonultak, nem mindig mérték föl a felelősséget és hogy mekkora károkat okozhatnak fejlődésben lévő szervezeteknek és lelkeknek. Meg amúgy is megbocsátottam már szívből, mozdulok, hogy ölelhessék egymást, elmúlás, persze, Dietrich Fischer-Dieskau májusban, Evelyn Lear júliusban. Csak a testük. A hangjuk soha.