A mű hőse, Henrik egy harmincas évei közepén járó férfi, aki harmonikus kapcsolatban él gyermeket váró párjával, Tonéval. Ám a nagy fordulatot –tudat alatt legalábbis – nem szeretné megélni, szívesebben maradna a szabad és fiatalos életmódnál, melyhez egyre inkább ragaszkodik. Így aztán beleveti magát a hedonista életbe, és egyre bizarrabb dolgokat művel. A rendező azonban nem drámaira, hanem inkább humorosra igyekezett hangszerelni a művet, azon belül is elsősorban az abszurd mellett kötelezte el magát. Így tán nem igazságtalan, ha azt mondjuk: tulajdonképpen a színészi alakítások „viszik el” a filmet, ezért a főszereplő, Henrik Rafaelsen elismerése láttán sem húzhatjuk fel a szemöldökünket.

A kritikustábla szerint a két legjobb mű a japán (Kamihate Store) és a lengyel (To Kill a Beaver) versenyfilm volt, de ezek is csak egy vonással diadalmaskodtak a többi fölött. Egységesen kijelenhető, hogy a teljes mezőnyt közepesre taksálták az ítészek – sajnos az idén elmaradt a „nagy felfedezés”. Így tulajdonképpen az a bizarr helyzet állt elő, hogy bármelyik film nyert volna is, meglepetésről beszélhetnénk, mivel egyik alkotás sem volt képes átütő tehetségről tanúskodni. Tehát ennyi erővel az elégedetlenkedés helyett el is fogadhatjuk a New York-i filmfesztivál igazgatója, Richard Pena vezette nagyzsűri döntését, mely a norvég művet tüntette ki a Kristály Glóbusszal és a vele járó 25 ezer dollárral, a nagydíjat (15 ezer dollár) pedig a hetvenes-nyolcvanas évek stílusában készült olasz politikai krimi, a Piazza Fontana alkotóinak adta.

Mint ahogy az is elmondható, hogy nemcsak a már említett Rafaelsen alakított nagyot, hanem a legtöbb műnek kifejezetten az aktorok voltak az erősségei. Így érthető, hogyan fordulhatott elő, hogy nemcsak megosztották a legjobb színész díját (a másik felét Eryk Lubos, a már említett lengyel versenymű főszereplője kapta), de a Polish film című cseh darabból négy színész, sőt még a görög Boy Eating the Bird’s Food címszereplője is elismerő oklevéllel távozott a díjkiosztóról. De hogy ne pusztán a kénytelen egyetértésnek adjunk hangot ebben a tudósításban, mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy az ökumenikus zsűri díját besöprő és a gálán a legjobb rendezés díjával is elismert Rafael Ouellet filmje (Camion) egyrészt talán a verseny legjobb műve volt, másrészt újra bizonyította, hogy az utóbbi években a francia nyelvű kanadai filmgyártás elképesztően jön fel. Gondoljunk csak az Oscarra jelölt Felperzselt földre és a Monsieur Lazharra.

Karlovy Vary fesztiválja az utóbbi tizenöt évben feladatának tekintette, hogy a régió filmeseit is segítse és a figyelem középpontjába helyezze őket. Ezért hozták létre az East of the West versenyszekciót, amelybe igyekeznek meghívni a „káeurópai” művek legjavát, illetve legalább azt, amit épp el tudnak érni. A mezőnybe bekerült mindkét szóba jöhető magyar fi lm is, a Bergendy Péter rendezte ügynökthriller, A vizsga, és Cserhalmi Sára a besúgást mint létállapotot kutató, szürrealizmusba hajló drámája, a Drága besúgott barátaim is. Noha elmondhatjuk, hogy mindkét mű vetítése sikeres volt (telt házzal mentek, plusz a beszélgetésre is maradtak lelkes filmbarátok), de semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy végül egyik mű sem kapott díjat a zsűriktől.

A vizsga ugyanis színtiszta zsánerfilm, és az ilyen kommersz vállalkozásoknak nem a fesztiválokon kell learatniuk a babérokat, hanem a multiplexek termeiben – méghozzá nemcsak itthon, hanem akár külföldön is. Szívesen hallanánk arról, hogy a művet gondozó filmalap sales tagozata sok országban, moziforgalmazásra értékesíti majd. A Drága besúgott barátaim pedig szakmai szempontból többszörösen elhibázott vállalkozás – a labilis költségvetés szinte kézzelfogható maradt a vásznon, így sajnos elsikkadnak benne a valóban tehetséges momentumok, ezért nem is maradt rajta mit komoly díjjal elismerni.

Azonban nem szabad elmenni az East of the West mezőnyének többi címe mellett sem, ugyanis a felhozatal egyértelműen azt a képet festi régiónk filmművészetéről, hogy egy-két kivételtől eltekintve itt nem készülnek jó filmek. Főleg a románok képesek csodára (de nem Karlovy Varyban: Cristian Mungiu például az idén Cannes-ban versenyzett, együtt a legnagyobbakkal), ám hogy ők sem tévedhetetlenek, mutatja a Somewhere in Palilula, amely 141 percben hozta a nézhetetlenséget. Rendezőjéről Ronald Bergan, a Guardian kritikusa, a szekciót zsűriző Fedora nevű nemzetközi kritikusszervezet által életre hívott grémium tagja azt mondta: megérti, ha valaki nem tud még filmet készíteni, de azt már nem, hogy miért akar rendezni, ha minden bizonnyal korábban egyetlen jó filmet sem látott.

Az abszolút antitalentum megtestesítője volt még a Yuma című lengyel produkció, és az egészen ijesztő, hogy összesen kilenc mű érkezett ebből az országból, de csak egy volt közülük elfogadható. Az East of the West programot bíráló zsűri (melynek Kocsis Ágnes rendező is tagja volt) legalább pontos döntést hozott: a húszezer dolláros fődíjat az ukrán Eva Neymannak adta, aki egy Tarkovszkij-filmtervet valósított meg (HouseWith a Turret), gondos tehetséggel. A fekete-fehér, lassú tempójú, epikus mű minden bizonnyal nagy fesztiválkedvenc lesz – a mozikhoz sajnos már túlságosan „értékes”.

Martin Lund Kristály Glóbuszt kapott, bár filmjét sokan nézhetetlennek ítélték