Minálunk a szocialisták úgy voltak és vannak ezzel a dologgal, mint minden egyébbel: sehogy. Az úgynevezett liberálisokból hiányzott ez érzéshez való készség; ők mindent számokra tettek át, pénzre váltották a múltat, lelket, vagyis hát próbáltak váltani. Nekik egy Lipótmező fölös belmagasság volt, egy tanyasi iskola pluszköltség, egy szárnyvonal megspórolható szög, vas, gázolaj csupán. Persze elbuktak csúfosan, el is enyésztek egészen. Ezek a mostaniak, akik emberi jelzővel nem is illethetők már, ezek pontosan tudják, mi a lélek; pontosan tudják, mi az, aminek nekiugrottak, estek, mi az, amit pusztítanak, tépnek, gyilkolnak, ölnek szisztematikusan, szenvtelenül, irgalmatlanul, mint maga kedvére vérengző, őrjöngő, gyilkos fenevad. Gyűlölnek mindent, aminek múltja van, gyökere, ami szerves, ami eleven, mindent, aminek öntörvénye van, szelleme, kultúrája, lelke.

Gyűlölnek mindent, ami emberi, ami európai és bizony mindent, mi magyar. De legfőképpen ésmindenekelőtt a kultúrát gyűlölik, a szellemet. Mit számíthat hát őelőttük egy kis kopottas művésztelep. A Szentendrei Régi Művésztelep művészeinek első csoportja 1926-ban kezdett a városban ténykedni, 1928-ban alapították meg társaságukat, és a következő évben vették birtokukba azt a Deák Ferenc (ma Bogdányi) utcai ingatlant, amelyben ők és utódaik dolgoztak, alkottak több mint nyolcvan éven át. Furcsa és fontos dolog volt a művésztelepek hálózata, melynek pontjai szerves kapcsolatban álltak egymással mindig is; egyszerre adott módot a kivonulásra, a szecesszióra és az együttlétre.

Biztosította a munkához elengedhetetlen magányt és az élethez, feltöltődéshez nélkülözhetetlen közösségi hátteret. Folyamatos pedagógiai terepként pedig állandó, örök iskolaként is fungált, amelyben nemzedékek adták tovább a tudást, stafétát, titkokat, mi mást. Mint minden efféle összetartásban, közösségben, társaságban, itt is adódtak óhatatlanul differenciák: konfliktusok, viszályok, még pofozkodások is. Vita tárgya volt nemegyszer az utánpótlás, ki legyen új tag, és ki nem. De mindez mindig a művészség belső ügye volt; külerő, hivatalosság, politika ilyes dolgokba bele se szagolhatott.

A szentendrei ódon telep túlélte nem csupán a Horthy-kor stációit, túl a háborút és a nyilas korszakot; halkan jegyezzük meg: a városka mindig jobboldali fészek volt, néha túlontúl is az. De a művészekhez, a művészethez nyúlni semmiféle erőnek eszébe nem jutott. A művésztelep 1945 után is virágzott, sőt akkor virágzott csak föl igazán.

Az egyesületet 1949-ben persze fölszámolta a hatalom, de a művésztelep nem csupán föltámadott, újjáéledt, de még tetszhalott sem volt. A következő évtizedekben a tulajdonos, a gazda is változott többször is; de az élet, a munka a telepen nem szünetelt soha. És bizony a legcudarabb években is születtek remekművek itt. Azt is mondhatnánk: sőt.

Szentendre szervesen illeszkedett be a csonka és a régvolt Magyarország művésztelepeinek szoros hálójába, tagjai vendégeskedtek Kecskeméten, Vásárhelyen, Nagybányán, Szolnokon, ahonnan mindig szívesen jöttek és jöhettek, rándulhattak át ide, a Duna partjára a művész kollégák, barátok. Fölös dolog lenne a névsorolás; könnyebb munka lejegyezni, ki nem járt, nem dolgozott itt soha. De azért az ide legmélyebben gyökeredzők közül csak említtessék néhány: Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Deli Antal, Diener-Dénes, Domanovszky Endre, Fónyi Géza, Gráber Margit, Haász István, Hencze Tamás, Iványi-Grünwald Béla, Jeges Ernő, Kántor Andor, Klimó Károly, Kmetty János, Kondor Béla, Korniss Dezső, Miháltz Pál, Modok Mária, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Perlrott Csaba Vilmos, Rác András.

Szentendre ma már nem képzelhető el az ő festői, szobrászai nélkül, nincsen olyan szeglete, háza, köve, amely le nem lenne festve, és még ma is új és új témát kínál az itt ténykedő, élő művészek tucatjainak. Szentendre hatása, ereje, sugárzása a magyar piktorkodás históriájában csak Münchenhez, Párizshoz, Pesthez és Nagybányához hasonlítható. És mindez és mindezek ott vannak, ma is, a kertben, a kopott falakban, a szentendrei földben, a tájban. És ennek a múltnak, ennek a kincsnek rontott most a rút, reves hatalom neki. A művésztelepet fölszámolta egy tollvonással a kétharmadosság. Volt – nincs. Intés nélkül lekapcsolták a vizet, és most ki-ki kapott a pakoláshoz pár hetet.

Van, aki fél évszázadát hurcolhatja el. Nem kötötték orrára senkinek, de a területet sokak szerint már el is kótyavetyélték; ember ki nem találhatja, mi lesz ott, ahol Czóbel, Kmetty, Kondor alkotott egykoron, ne is tessenek fáradozni: japánkert. Állítólag japánkert. (Ahogy a szentendreiek ejtik: „jappánkert”.) A nemzeti kétharmad, ez a nagymagyar rögvalóság ezt tudta kiizzadni, Szent András ódon váro japánkert? A Hérosztratoszok neve arra való, hogy azokat följegyezzük: a Szentendrei Régi Művésztelep körüli történéseket a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (Brrrrr!) ügyvezető igazgatója, Hornyák Tibor vezényli.