Súlyos tabutémákat feszegető botránykönyv – így a fülszöveg a finn-észt Sofi Oksanen (1977) második regényéről. Korunk egyik legünnepeltebb szépírójának a Tisztogatás hozta el a világsikert és a kiérdemelt, rangos szakmai elismeréseket.

Ám „az irodalom Lady Gagá”-ja egy étkezési zavarokkal küzdő, bulimarexiás, gyógyszer-, drog- és alkoholfüggő nő családtörténetével, krízisnaplójával (Sztálin tehenei), majd az ezt követő Baby Jane-nel keltett bulvármellékízű szenzációt.

A 2005-ös, egy pszichés beteg pár szapphói héjanászát elpicsogó auto-fikciónak nem pusztán tárgya/témája a leszbikus szerelem. A hamisítatlan campregény címét és főmotívumát – a magatehetetlen ember feletti, gondoskodásnak álcázott uralkodást, testi-lelki terrort – az 1962-es amerikai thriller, a Mi történt Baby Jane-nel? ihlette.

Emellett minden fejezetnek az alábbi, egy-egy kultikus pop-rock szerzemény a mottója: Madonna: True Blue; Courtney Love: Sunset Trip; Marc Almond: A Lover Spurned; Courtney Love: Dying; Marianne Faithfull: Ballad of Lucy Jordan. Az LMBT-szubkultúra esztétikai stílusjegyének afféle kiskátéja hemzseg a popkulturális hivatkozásoktól, a végletekig affektált-szélsőséges, tocsog a túlzásokban, banális-vulgáris-giccses-apokaliptikus, csöppet sem vehető komolyan, és bizonyos részleteiben – a camp meghatározása szellemében –„annyira rossz, hogy az már jó”.

A harmincas éveit taposó éjszaka császára és a nála tíz évvel fiatalabb, biszexuális, anonim elbeszélő románca szivárványos, kamaszos, vásári romantikából csap át lumpeninfernóba. A kivarrt, piercingekkel ékesített, tapasztalt hódító Kormi egy punkgengszterbe oltott hintáslegény karikatúrája. A helsinki melegbárok ünnepelt törzsvendége, az egykori drogdíler, kizárólag taxival utazik, két kézzel szórja a bankókat – míg mindenkinek tartozik.

Nemrégiben a fővárosba költöző, (ál)naiv szerelmét eleinte állatkertbe és vidámparkba viszi, plüssállatot nyer neki a céllövöldében, veszi a vattacukrot és a turmixot, andalog vele a frissen hullott hóban, és az ágyban – alkalmanként – legalább tízszer kielégíti. Ám a rózsaszín köd gyorsan feloszlik, s a rajongó, alamuszi krónikás – szüntelen alkoholmámorban úszó párjával ellentétben – kijózanodik, hogy eztán az Eira luxuskerületben, egy újgazdag férfiú főállású femme-jeként senyvedjen.

Oksanen azon erőfeszítése, hogy a rokkantnyugdíjra jogosult, munkaképtelen, a lakásából csak sötétedés után kimerészkedő, Bossa nevű exbarátnőjének kiszolgáltatott Kormi párhuzamos valósága mögött borzongató rejtélyt sejtessen, amatőr módon kudarcos – részint mert idő előtt áll elő a megoldással. A hisztérikus szerelmi trojkatörténet ugyancsak fiaskó, míg a pánikbetegség lefestése sablonos kórisme. A Kormi gründolta, főképp erotikus fétistárgyak beszerzésére szakosodott Susanna Belledujour-cég működésének leírása Pedro Almodóvar pompás, polgárpukkasztó novellája, a Patty Diphusa – Egy pornósztár vallomásai satnya utánérzése.

A kiszámítható, kriminális végkifejlet pedig Philippe Dijan regényét, a 37, 2°, reggelt (melynek nagyszerű filmadaptációja a Betty Blue) idézi. A Baby Jane tehát egy minden ízében kimódolt, légnemű kreálmány, amely a szerzője extrém külsejéhez hasonlatos: a meghökkentőnek szánt, valójában komikus mesterkéltség hivatott elleplezni az identitást. Talán mert a szüntelen szerepjátszó, gátlástalan kulturális kalandornak nincsen személyisége – állítanám, ha nem született volna meg a 2008-as Tisztogatás.

Amely – egy megdöbbentő metamorfózis eredményeként – azt bizonyította, hogy a kaméleoncelebből figyelemre érdemes alkotó lett. Másfelől hogy mindaz, amivel Oksanen addig sáfárkodott (civilizációs és mentális betegségek, függőség, másság) csupán az őt a nemzetközi irodalmi piacra bevezető píár- és marketinggépezet része volt. Mindez bár viszolyogtató, de legalább téttel bír, és kelkáposztafőzelék-szagúan életszerű. Ellentétben a kifundáltan kontár melodrámával, amely olyan émelyítően hamis, mint a narrátor idolja, a Kurt Cobaint sirató Courtney Love haszonleső özvegyi gyásza volt.