Mítoszok által homályosan
Az eset Tánczos Vilmos nyelvkutató kiváló tanulmányából való, amely a csángó nyelvideológiákról szól, és abban a gyűjteményes kötetben jelent meg, amelyet a Tinta Könyvkiadó adott közre a közelmúltban a kárpátaljai 16. élőnyelvi konferencia anyagából a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskola Hodinka Antal Intézete közreműködésével –Nyelvimítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban címmel.
Tánczos kriminél érdekfeszítőbben tárja föl azokat az egymásnak ellentmondó elméleteket és tévhiteket, amelyek a csángó beszéd kapcsán általában a „tisztának”, „őseredetinek” és mindenáron „megvédendőnek-megőrzendőnek” tartott nyelvről szólnak, vagy éppen mindezek tagadásaként formálódnak nyelvideológiává. Mintegy megjelenítve a kötet előszavában olvasható megállapítást is: „…a nyelvpolitikát és a nyelvi jogok gyakorlati alkalmazását gyakran tudománytalan nyelvi mítoszok, nyelvészeti kérdésekben laikus politikusok és értelmiségiek által támogatott ideológiák határozzák meg”.
Az említett tanulmányból kiderül például: van, aki durvának, akár barbárnak tartja a többféle változatban is beszélt csángót, ha a „korszerű”, irodalmi magyarhoz (vagy románhoz) hasonlítja. Mások viszont őseredeti értéknek vagy egzotikusan nagyszerűnek vélik (2005-ben a tekintélyes National Geographic folyóirat csángó száma például Attila nyomában főcímmel az ázsiai nomádok örököseként mutatta be a népcsoportot). És van, aki szerint önálló nyelvnek számít. Maguk az érintettek, ha szívesen részt vesznek is a Moldvai Csángó magyarok Szövetsége „magyaróra” programjában, és magyar nyelvű oktatást és misét követelnek is maguknak a román kormánytól és az egyháztól, „ezt a harcot a helyi hatalmasságokkal szemben csak az »igaz magyar nyelv« – a Budapesten beszélt köznyelvi magyar – megtanulása révén elérhető haszonért hajlandók fölvállalni, a helyi csökkent értékű dialektusért semmiképpen sem” – írja Tánczos. A szerző arról is tudósít, egy jeles finn diplomata kiharcolta az Európai Parlamentben, hogy 2001-ben kötelezzék Romániát a moldvai csángó kultúra és nyelv védelmére. A diplomata utóbb határozottan leszögezte: ezt a jogvédelmet kifejezetten a csángó kultúra és nyelv kapta, amelyet „magyarként” vagy „magyar nyelvjárásként” nem lehet megvédeni, hiszen „a nagy magyar nemzetet nem szükséges megvédeni”. És itt a kör bezárul – következtethetünk –, a nyelvcsere közelébe érkezett csángók útjai vagy a magyar nyelv, vagy a román felé vezetnek, jobb esetben mindkettőhöz, az archaikus csángó pedig lassan eltűnik.
A tanulmánykötetben a beregszászi magyar főiskola rektorhelyettese, Csernicskó István az ukrán „narancsos forradalom” nyelvi ideológiájáról írja: a 2004-ben hatalomra került nemzeti erők (Juscsenkóval, Timosenkóval az élen) azt a nacionalista meggyőződést erőltették, hogy az ukrán nyelv a minőségileg új, sikeres és egységes ukrán identitás, nemzet és állam legfőbb szimbóluma, amelynek már-már szakrális szerepe van. Tegyük hozzá, annak ellenére, hogy a lakosság egyharmada orosz anyanyelvű. A 2010-ben pozícióba került Janukovics-garnitúra új nyelvtörvényt ígért, amely hivatalos státuszt ad más nyelveknek ott, ahol az anyanyelvi lakosság aránya (Kárpátalján a magyaroké is) eléri a tíz százalékot. Heves viták után kedden az ukrán parlament elfogadta a nyelvtörvényt, ezzel az ország 27 közigazgatási egysége közül 13-ban regionális nyelvvé vált az orosz. Az ellenzéki ukrán nacionalisták körében óriási a felzúdulás. A magyar nyelvhasználat lehetőségei is nőttek, ám éppen a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke,Brenzovics László közölte a magyar hírügynökségnek nyilatkozva: eddig is lett volna mód rá a beregszászi járásban, de maguk a magyar képviselő-testületi tagok is inkább „tört orosz–ukrán nyelven” tanácskoznak a testületben.
Csernicskó érdeklődésünkre úgy nyilatkozott, kevéssé hallatszik a nyelvészek szava a politikai szférában, de ha hatni tudnak a közvéleményre, az a politikusok figyelmét is fölkelti. A jó példa erre, hogy a nyolcvanas évek végén az anyaországban sokan még úgy vélték, a határon túli magyarok „rosszul” beszélik anyanyelvüket, de mára uralkodóvá vált, hogy a magyar különböző változatait érdemes megőrizni a mindennapi nyelvhasználatban (nem „skanzennyelvként”). Az iskolában oktatják az irodalmi magyart, de elismerik a különböző nyelvi kódokat, és arra nevelnek, hogy ezeket mindig az alkalomhoz illően kell használni, és ezzel segítik a beszélők közötti kommunikációt, megértést.
Más kérdés, hogy a nyelvészek megközelítései nem egységesek – említette a szakember. Fölismerhető egy hagyományos (konzervatív) szemlélet és egy pragmatikus (liberális) változat. Az előbbi nemzeti szimbólumnak tekinti a nyelvet, és törekszik az egység fenntartására („csak egy magyar nyelv van”), a nyelvi divergenciát nemzeti széttöredezettségként, szélső változatban nemzeti katasztrófaként értelmezi, ezért üdvözli a nyelvvédelmi buzgalmat, annak alkotmányba foglalását is (lásd a hazai alaptörvény körüli vitákat). – A nyelv funkciója kétségkívül az identitás kifejezése – jegyezte meg ennek kapcsán –, ám ha érték a népi kultúra, akkor ugyanúgy érték az azt kifejező, közvetítő (táj)nyelv is.
A liberális nyelvideológiákban nagyobb hangsúlyt kap a nyelv funkciója, háttérbe szorul a nyelv és a nemzet kapcsolata. Ide tartozó tétel, hogy a nyelv mindig a saját környezetére reagál, azt fejezi ki, nincs tehát olyan „abszolút” nemzeti nyelv vagy nyelvjárás, amelyhez a változatokat és változásokat mérni lehetne. A nyelvi liberalizmus elhatárolódik nemcsak a nyelvi nacionalizmustól, hanem a nyelvi veszélyeztetettség elismerésétől is, végső soron „természetesnek” tekinti a nyelvi asszimilációt. Mint arra Tánczos is fölhívja a figyelmet a csángók kapcsán, e fölfogás megfeledkezik arról, hogy kisebbségi és többségi nyelv(et beszélők) viszonyában komoly egyenlőtlenségek lehetnek, fölléphet hatalmi erőszak is, és ennek következtében a nyelvválasztás kényszer, és nem szabad akarat kérdése. A szerző azt is megállapítja, az egyes nyelvészek által fölajánlott „kiegyensúlyozott kétnyelvűség” utópisztikus megoldás, hiszen az egyenlőséget csak az eszmék szintjén teremti meg, nem a valóságban.
