Ettől kezdve nem ért rá töprengeni azon, hogy miképpen is kell komponálni, hogy jók-e az irányok és szeretni fogja-e a közönség. Írni kellett, amíg lehetett. Két vonósnégyest, de úgy, hogy alig lett készen az egyikkel, rögtön írta a másikat. Mintha az utolsó zongoraszonátákat használta volna föl modellként, de persze éppen fordított a helyzet, ezek a vonósnégyesek, a Rosamunde és a Halál és a lányka lehettek a modellek a három végső szonátához. Furcsa már megint azt látni, hogy vannak biológiailag programozott művészéletek. Schubert 1824-ben jutott el az öregkori művészethez, és innét már nem vezetett út tovább, ettől kezdve a nagy művek mind ugyanarról szólnak, és a magvukat tekintve mind egymáshoz hasonlítanak. Ha észben tartjuk a programozottságot, a gyorsan élést, a sürgetettséget, akkor is nehéz megérteni, hogy miképp írhatta ezeket a vonósnégyeseket egy huszonhét éves ember.

Az Endellion Quartet

Alapmű mindkettő a vonósnégyes-repertoárban, ok nélkül nem érdemes eljátszani. De akárhogy hallgatom az Endelliont, nem találom a pontos okot. Különösen úgy nem, hogy tizenöt évig pihent a hangfelvétel, amíg lemez lett belőle idén. Szépen játszanak, tisztán, körültekintően. Náluk is hallható az a vonósnégyes-betegség, hogy a társulatnak a két széle az igazán markáns muzsikus, az elsőhegedűs és a csellista a meghatározó, nemcsak a zenei gondolatok, de a hangzás tekintetében is, a brácsa nagyon szerényen húzza meg magát. A második hegedűnek nincs akkora szerencséje, hogy elbújhasson, hiszen a Halál és a lányka vonósnégyes második tétele végén nagyon kell dolgoznia, épp ezért erősen hallani bizonyos szürkeséget, matt óvatosságot, érdektelenséget.

Ez az, ami belefér. Végül is nagyon elkényeztettek minket a századok, az zenei előadó-művészetek fejlődése. Ezt a vonósnégyest annyira alkalmi társulat játszotta először, hogy ma feltehetően csak háborogni tudnánk miatta, két amatőr hegedűs mellett Schubert volt a brácsista, el lehet képzelni.

Illetve: épp ez a bosszantó, hogy nem lehet elképzelni. Nem tudja az ember, hogy Schubert milyen volt, amikor közvetlenül kellett interpretálnia önmagát, hogy a szomorúságot, magányt belekiabálta a hallgatói arcába, vagy örült, hogy megírta, és többet nem akart, nem várt se megoldást, se feloldást, se megértést. Ami azt illeti: az Endelliontól nem is kap. Talán nem mondom jól. A vonósnégyes tisztán szól, és többet is tud, néha annyira szép, ahogy az elsőhegedűs egy egészen gondolatnyit még föl is áldozza a hang tisztaságát, hogy üresen és száraz kietlenséggel szólaljon meg valami, de az egész társulat nem megy el a végletekig. Mindig kerekítenek, puhítanak, az eszelős tarantella nem eszelős, nem is tarantella, de még csak nem is igazán gyors, inkább csak olyan kifinomult, zene, választékos ízlésű közönségnek. Mindent középre igazítanak, a tempót és a dinamikát is, nem repül a hinta ezzel a kétségbeesett, szemüveges hintáslegénnyel, csak leng, ringat, szórakoztat. Pontosan persze nem tudom, mit is kellene hallani. Schubertnek már mindegy, az Endellion jól megvan, magunknak meg csak nem kiabálhatjuk, hogy jaj, de fáj.