Sepsiszentgyörgyről a nagy magyar narcisztikus önsajnálat, egy handabandázva ordítozó Petur, egy tragikusan szenvelgő Bánk, egy hatalmaskodó Gertrudis, egy ördögien fondorkodó Biberach maradt meg bennem. No meg az értelmetlenül megcsonkított darab. Bocsárdi László rendezésében elmarad az ötödik felvonás, nem érkezik meg II. Endre (noha a színlapon még szerepel), nincs igazságtétel, kibontakozás, tragikus bűnhődés. Illetve az van, de benne magában a tettben, a gyilkosságban.

Mátray László

Az előadás az első világháborúból tekint vissza a XIII. századi történetre. Hétszáz esztendőt fog át. Az elején a később Tiborcként fellépő Nemes Levente dünnyögi vászonra vetítve a Ha kimegyek a doberdói harctérre kezdetű dalt, a végén az árkosi fúvószenekar recsegteti hamiskásan, miközben a vetítővásznon I. világháborús dokumentumok peregnek. Közöttük lazán, ízeire szedve és újra összerakva nagyjából lejátszódik Katona József drámájának vázlatos története.

Az így dekonstruált és rekonstruált szövegből eltűnnek az eredeti mű sokat emlegetett dramaturgiai hibái, már csak azért is, mert ez a szerkezet nem a hagyományos, logikai dramaturgia szerint épül. A lelki történések mögött a gyilkossághoz vezető tettek, események másodlagosak. Mátray László hatalmas termetű és színészileg is roppant szuggesztív Bánkja csak szöveg szerint Magyarország nagyura, a király helyettese, aki országjáró körútjáról érkezett a lázongó Petur hívására, lényegében inkább idegen bolygóról jött lény, megtestesült erkölcsi követelmény, csupa ideg érzékenység, amely megbénul a világ amoralitása láttán.

Szakács László Peturja úri politikus, belső meggyőződéstől vezérelt demagóg, osztálya sérelmeit pufogja mikrofonba a nemzet megaláztatásaként. Gajzágó Zsuzsa Gertrudis alakjában asszonyi szépséget, királynői erélyt egyesít a hatalomszeretet otrombaságával. A papi ruhában, kissé bicegve járó Ottóban Kolcsár József egy gyáva sánta ördögöt, egy elpuhult III. Richárdot sejtet. Pálffy Tibor Biberach szerepéből elhagyja a cinizmus mutogatásának minden szokott kellékét, okos haszonlesése csak póz, amely mögött a lélek végtelen, fekete üressége tátong. Pál-Ferenczi Gyöngyi Melinda törékenységét, az örök áldozat védtelenségét nagyon finoman érezteti.

A rendező tanulmánynak nevezi munkáját, ami arra is utal, hogy maga sem tekinti egészen késznek. Nem is az. Nem csak azért, mert a nagy erejű jelenetek közé laposabbak is besurrannak. Súlyosabb nehézségnek érzem, hogy megoldatlan, talán megoldhatatlan a korona szerepeltetése ebben a puritán fekete világban, ahol az első részben fehér vászon előtt, később előregördülő fekete lépcsőzeten (Bartha József díszlete), Kiss Zsuzsanna fekete és szürke jelmezeiben játszanak a színészek. A magyar államiság jelképének hű mása középkorias színességével ebben a környezetben bizsunak látszik. Főszereplőként, a drámában folyó harc tétjeként persze ki kell tűnnie.

Kitűnése ilyen módon azonban inkább komikus, mint groteszk, nem illeszkedik a játék stílusába, komoly hangvételébe. És a darab csonkolása is megoldatlan. A király megjelenése az előadás végén, még ha a színlap ígérete szerint a Tiborcot takarékos humorral árnyaló Nemes Levente játszaná is, bizonyára rátétnek, tehernek hatna. Így viszont valami hiányzik Bánk gyilkos tette és az árkosi rezesek bevonulása között.

Néhány esztendeje Zsótér Sándor igazította a maga rendezői világához nemzeti drámakolosszusunkat, az elmúlt évadban pedig Kecskeméten Bagó Bertalan ironikus-játékos és Bocsárdi László súlyos-tragikus újraértelmezésében láthattuk a darabot. A ma már érvényesen eljátszhatatlannak tetsző Bánk bán legalábbis életjeleket mutat. A „hagyományos” Bánk bánok kora lejárt, de úgy tetszik, egyre több alkotót ösztönöz továbbgondolásra Katona József klasszikus drámája. Kritikusunk ezúttal Bocsárdi László értelmezését nézte meg a sepsiszentgyörgyi társulat előadásában, Kisvárdán.