Sokak szerint azonban máig afféle gasztrotörténeti rejtély, ki is volt valójában a szerző: Czifray István, József Antal János nádor osztrák főherceg, magyar királyi herceg főszakácsa vagy Czövek István jogtudós-teológia tanár? A Czifray-féle szakácskönyv előkerülését az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb szenzációjának tartja Horváth Dezső szakíró, gasztronómia szakértő. „Korának ismert szakácsáról csak nagyon keveset tudunk. Születési és halála dátumát egyetlen bibliográfia vagy lexikon sem tartalmazza.

A főzőkönyvnek olyan sikere lett, hogy 1819-ben megjelent a második, majd tíz évvel később gyors egymásutánban, a harmadik, a negyedik és az ötödik kiadása. Czifray valószínűleg az 1833-as kiadást követően hunyhatott el, mert bár szakácskönyvei még 1840-ben, 1845-ben és 1888-ban is megjelentek, de már Vasváry Gyula szakácsmester átdolgozásában” – írja. Érdekességként említi, hogy a szerző nevét kétféle módon is jelölik, aminek az lehet a magyarázata, hogy sem az első, sem a második nyomtatott kiadásában nem szerepel a teljes név, csak a „Cz. I.” jelzés.

A harmadikban Czifrainak írják, de a negyedik és ötödik kiadás már Czifrayként jelent meg. A gasztronómiai kutatással is foglalkozó Fehér Béla hívja fel a figyelmet: a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat 1818-ban a Trattner-nyomdából kikerült új kötetek felsorolásakor Czövek Istvánként említi a szerzőt, alkotását pedig így jellemzi: „legújjabb Magyar Szakács Könyve a T. Nádor Ispán Ő Cs. K. Her. Udvari fő Szakács mesterének útmutatása szerént 1817. Pest”. Czövek István teológiatanár és jogász volt, aki a XIX. század elején települt Losoncról a fővárosba. A szakértők szerint a Czifray-Czövek azonosságra egyelőre nincsenek cáfolhatatlan bizonyítékok.

 – Czifray szakácskönyve az első olyan mű, amely alapján talán reális fogalmat alkothatunk a magyar konyhai hagyományokról, főzési és étkezési szokásokról, a XIX. század elején használt alapanyagokról. Művelődéstörténetünk kitüntetett forrása ez a receptgyűjtemény – állapítja meg Molnár Tamás és Bittera Dóra, akik úttörő szerepet játszottak a hazai gasztronómiai szakírás megreformálásában. Ők a Bűvös szakács című blog szerkesztői, akik sokat tettek azért, hogy ez a kiadvány, illetve szerzőjének szellemisége majd kétszáz évvel a könyv megjelenése után új életre keljen a valóságban és a „blogtérben”. Az általuk alapított Magyar Gasztronómiai Egyesület 2009 elején hirdette meg szakácsoknak a „Czifray-versenykurzust”, a klasszikus ételműfajokra – kolozsvári káposztára, tokányra, palacsintára, hallevesre, kolbászra, tejberizsre, derelyére, téli zöldségekre, Újházi-levesre, máglyarakásra – alapozva.

Ezeket az étkeket eredeti formájukban is elkészíthették az alkotók, de dönthettek úgy is, hogy inspirációnak tekintik az alapreceptet, és szabadon társítanak mellé saját kreációkat. A verseny a profik számára lezárult ugyan, ám a gasztronómiai blogokon azóta is „él” e régi szakácskönyv szelleme, sok népszerű blogger hivatkozik rá, ajánl vagy gondol újra belőle recepteket.

Tény, hogy a régies helyesírással közreadott ételrecepteket nehezebb „böngészni”, mint mai társaikat, s az is igaz, hogy az akkori alapanyagok beszerzése a mai „modern” piacokon meglehetős nehézségekbe ütközne. Próbálnánk csak friss békacombot venni azon az egri piacon, ahová hajdanán százszámra hordták be e csemegéket a környékbeli falvak asszonyai! Ám, mint kulturális örökségünk fontos része, ez a könyv legalább feléledt „haló poraiból”, s immár nem pusztán egy kétszáz éves ereklye, poros „műkincs”, amelyet csak nagyon óvatosan mernénk fellapozni, hanem beépült a jelenünkbe. Hasonmás kiadásban hozzáférhető, a szakácsversenynek és a gasztrobloggereknek köszönhetően pedig ma már jóval többen ismerik a régi receptgyűjteményt, mintha pusztán egy értékes könyvritkaságként került volna a polcokra.