Újra feltámadt a legenda
A papírformát csak a Faith No More fellépése borította fel: elvétve feltűnt egy-egy harmincas évjáratú rockerarc. Amíg napközben a lelkes és rendre szemtelenül alulöltöző fiatalok dominálták a rendezvény populációját – a középkort alulról súroló lány például megjegyezte: az ő idejében nem volt ennyi rövidnadrágos és jó lábú fiatal –estére megváltozott a demográfiai összkép. Az is kiderült, hogy a fesztiválozó teste remek marketingeszköz. Többen valamiféle matricák bevállalásával önként hirdették az igét. Lelkük rajta, mi már, kellemes harmincasként ezt nem tartjuk menőnek.
Egyébként a városiak nagyon értik a bizniszt: míg az év többi napján a fogászati turizmus tűnik a legmenőbbnek, most nyitottak a bulizók igényeire is. Nincs balhé, ha mondjuk néhány tucat ember a vasútállomás előtti fűben relaxálva várja meg a hajnali vonatot, és a helyi járatú busz sofőrjét is rá lehet dumálni arra, hogy bár csak fél óra múlva kellene indulnia a menetrend szerint, forduljon mégis egyet, mert sok az utas. Arról nem is beszélve, hogy az egyik szupermarketben a salátás pultnál egy kis tálcán oda voltak készítve a műanyag villák „elvitelre”.
Apró, de fontos figyelmességek ezek. Az ilyen delikát részletek és a méretek miatt a soproni fesztiválról sokszor halljuk azt, hogy áttekinthetőbb és barátságosabb, mint a budapesti nagytestvér, a Sziget. Ezekért a különbségekért tényleg jobban lehet szeretni a VOLT-ot, de ugyanezek az okok akár hiányérzetet is ébreszthetnek: ha nagyon nem jön be a nagyszínpados program, már nehezebb alternatívát találni. Míg a Szigeten gondosan műfajokra vannak osztva a helyszínek és a programok, addig a VOLT-on „bárhol bármi előfordulhat”. Nekünk viszont pont ezért jött be: míg a kisebb színpadokon a divatformációké és -zenéké a tér, a nagyszínpadon egy-egy fellépő simán felülírhatja a ma slágereit.
Ilyen fellépő volt az amerikai Faith No More is, amely 1988 és 1992 között műfajt és hangzást teremtett. A rock, a metál, a rap, az érzelmes, balladisztikus dallamok alternatív stílust hoztak össze úgy, hogy aztán már mindenki csak Faith No More-stílusról beszélt. A banda végül „belső feszültségek miatt” feloszlott, majd tizenegy év szünet után 2009-ben újra összeálltak egy világ körüli turnéra (a Szigeten pazar koncertet adtak). Azért is fentük rá a fogunkat, hogy kiderüljön: működik-e még a tagok között a kémia, illetve, hogy az, ami a kilencvenes évek elején elsöprően erős és originális stílusformálásnak bizonyult, vajon értelmezhető-e még egygenerációnyi idő elmúltával. Nos, a turné sikere bizonyította, hogy amit a Faith No More több mint tíz éve kitalált, még ma is értékálló. A csapat együtt maradt, az új turné pedig talán arra is reményt ad, hogy idővel új albummal is jelentkeznek.
De visszatérve a VOLT-hoz: az amerikai alternatív rockformáció bevonzotta a harminc pluszosokat a fesztiválra, a biológiai egyensúly tehát helyreállt a koncert idejére, igazolva a programfüzet ajánlóját, amelyben azt írták: zenéjük a legfontosabb igazodási pont egy generáció számára. A koncerten pedig érezhető volt, hogy azok a titkos, belső alkotói folyamatok ismét működnek. Míg a három évvel ezelőtti fellépés lényegében arról szólt, hogy tökéletesen visszaadják a korábbi sikereket, most már a kreatív játékosság dominált. A dalok nagy részét áthangszerelték (Mike Patton, a frontember nagy rendező!), olykor zenei poénokat is bedobtak, például az első nótába bekerült egy kis betét Tom Jones Delilah című dalából.
Nyilvánvaló, hogy a zseniális őrület mögött maga Patton a húzóerő, aki most is lenyűgöző show-t nyomott. Amikor ez a fickó kimegy a színpadra, szinte látni, ahogy magába szívja a helyszín sajátos atmoszféráját, majd azt beépíti a saját világába, érzelmeit és filozófiai mondandóját énekével és sajátos testjátékával vetíti ki. Vagyis: igazi hangulatfestő művész. Még ha félreintonál, azt is játékból teszi.
Ami pedig aztán tényleg mindennek a teteje, hogy a nagy hőfokú performance közepette is képes kilépni a szerepéből egy-egy villanásra: a színpadra beállított tévén aktívan követte a német–olasz foci-Eb elődöntőjét, miközben lelkesen drukkolt Itáliának. Amikor a németek gólt szereztek, épp az Evidence című lírai számukat adták elő, de az is belefért, hogy két versszak között még tegyen egy becsmérlő megjegyzést a germánokra.
Mázlink volt: nyertek az olaszok, így a buli is fergeteges maradt.
FOTÓ: M. SCHMIDT JÁNOS
