Hétfő reggel van, fél kilenc. Öregesen, komótosan szedem magam össze. Csöng a telefon: „Reggelizett már?” „Nem.” „Akkor jöjjön be, megműtöm.” „Mikor?” „Most.”

Szerencsés vagyok, az vagyok megint. Egy óra múlva ott heverek a lepedő alatt, lazán, anyaszülten. Nővér jő, belém nyom egy nyugtatót, amolyan hors d’oeuvres gyanánt. Őt joviális, középkoron túli úr követi, Feri bá, végtelenül kedves, bizalomgerjesztő, ő lesz hű társam, támaszom a következő két óra során. Toszogát zörget be, ágyam mellé gurítja, én átkapaszkodom. Átszálló jegyem van, sőt bérletem, nincs is semmi papírozás, túl vagyunk mindenen, lajstromba vétettem, ismerik bensőmet, külsőmet, véremet, májamat, bőrömet, képemet. Hon vagyok.

Csütörtökön még volt néhány vizsgálat, legtöbbször olyas, amilyent már abszolváltam az elmúlt hetekben. Ez is egy fontos tanulság: ha teheti, az összes vizsgálatot egy intézményen belül bonyolíttassa az ember, akkor minden előjön egy gombnyomásra. De a rendszer csak intézményen belül van összedrótozva; technikailag nem lenne akadálya, hogy egy debreceni vérvizsgálat leletei kikereshetők legyenek a Nagyvárad téren is, de hivatali akadályai vannak – és ez ebben az országban épp elég. Zötyögünk, liftezünk a műtő felé. Annak ajtajában elköszönök. Megvárnak majd.

Odabenn a lengőajtó mögött már kettesben vagyunk a folyosón Feri bácsival, aki – tán, hogy teljék az idő – ügyes mozdulatokkal megberetvál – alfelől. Bekocsikázunk a műtőbe. Odabenn egy asszisztens hölgy állomásozik. Kölcsönösen bemutatkozunk egymásnak. Pár szót váltunk az időjárásról, majd még önerővel áthengeredek a már vakítón ragyogó kerek lámpás alá. Kissé meglepődve konstatálom, hogy Feri bácsi a bal karomat és bal lábamat erős gumi- vagy bőszíjakkal fekvőalkalmatosságomhoz rögzíti. Hm. Azt ígérték, nem fog fájni… Lehet, hogy csak nem akarták a pánikot kelteni?

Megjön sebészem, alig ismerem meg, mint valami algériai burnuszos őslakosnő, csak nagy meleg szeme barnállik ki a fehér bugyolából. Segítője hasonló öltözékben kezel velem. Rövid eligazítás után megkapom a fájdalomcsillapító injekciókat, és kis levezető diskura után nekilátunk. „Orjára vágnak, vagy karajra?”, évődöm, aztán már nyüszítek is föl. Hallom, ahogy serceg a kés alatt a bőr. Hajrá magyarok…

Na jó, hát itt már nekem nemigen van dolgom egyéb, dolgozzunk egy kicsit. Az asszisztens hölgy a keleti végekről vonatozik ide minden vasárnap. Megy vissza péntek délután. Húsz évet húzott le a helyi kórházban. A gyerekek fölcseperedtek, hét közben tudják nélkülözni. A bolgár tengerpartra vágyik mindenekelőtt, az a gyönyörű, égszínkék tiszta víz, ananászízű paradicsomok, csillogó sopszka saláták, konyakok, borok, ide még benyomok egyet neki, jó lesz, doki?

Feri bá itt lakik a Keletinél. Több mint harminc éve műtősfiú, férfi, bácsi. Egy instrukció nem sok, de annyit sem kap, mégis folyton és célirányosan ténykedik. Az al- vagy másoddokit medikusnak vélem, de mint kiviláglik, ő is több mint tizenöt éve reparálgatja a bajos beleket, májakat, gyomrokat és egyéb belsőségeket. A főnök a művésztelepéről elhíresült szép erdélyi kisvárosból való, gyermekként jött szüleivel át, itt végzett, de hogy itt is fogja bevégezni majd, azt – pár napja kérdeztem tőle – még nem döntötte el.

Telik az idő. „Most kézzel dolgozunk”, kapom a tájékoztatást, ami megnyugtat kicsit, de fáj továbbra is, mi tagadás, nagyon. Arra gondolok, miközben szabad lábammal a köröttem állókat rugdosom, hogy fáj-fáj, de azért ez mégiscsak istenes, ahhoz képest, amekkora fájdalmak már estek életemben, nem velem, de mellettem, az enyéimmel, mennyi eltorzult kedves arcot láttam, lehunyt szemet, szivárgó könynyet, haragosan villanó tekintetet, menynyi kezet szorítottam, homlokot töröltem, öleltem, és menekültem aztán el kétségbeesve és tehetetlenül.

Mennyit láttam szenvedni azokat, akiket szerettem. Őhozzájuk képest én most még mindig csak kóstolgatom a bajt. Hát kuss. Telik az idő. Már nem kérdezősködöm. A két orvos halkan sutyorog. Munkahelyi ügyekről esik szó. Úgy vélem, varrnak össze már. Feri bácsi simogatja homlokomat, kezemet fogja, száradó pofámra nedves ruhát helyez. Babusgat. Hagyom. Közben, azt hiszem, kicsit elbóbiskolok, aluszékony lettem mostanában, öregszem, hiába, meg a cukor, meg a fene tudja, mi.

„Megvagyunk”, mosolyog szemembe a barna szempár. A dokik köszönnek, és már mennek is. Engem még oldoznak, áttesznek kocsimra újfent, aztán megyünk kifele. A lengőajtóhoz érve lesem, hogy várnak-e. Várnak. Eddig mindig én álltam, vártam, sokszor, több tucatszor a lengőajtó túlfelén, hogy a bent lévőt kitolják. Egyebek között hétszer vagy nyolcszor feleséget. Most egy enyém vár engemet. Egyhetes. Végül is ezzel kiegyeznék: félszáz évenként egy hasfelmetszés, harmincévente egy házasság. (Mikor olyanom volt, pár napja még viccelődtem is: „Van egy jó és egy rossz hírem.” „Igen?” „A barátnőm férjhez ment.” „Remek. És a rossz?” „Én vettem el.”)

De most nincs kedvem viccelődni. Feri bácsi helyemre emel, telefonozunk a húgomnak, és nekilátok fájni. Egész jól megy. Másnap elengednek, négy nap múlva jövök kötözésre vissza. Sokat kell várni, sokat kell várni megint. Doktor jő végül, szabadkozik, ki is fakad: „Elnézést, de elképesztő, ami itt van. Borzasztó.” „Borzasztó – mondom –, és még borzasztóbb lesz. Nekünk, betegeknek és maguknak orvosoknak is.” „Nekünk már nem – mondja megnyugodva, miközben átköti szépen gyógyuló vágásomat –, nekünk már nem…”

Hétfőn aláereszkedem három körül. Szokás szerint magam vagyok a pultnál. Túlnan Zoli némán, kérdőn néz felém. Fölemelem tiltón tenyerem. Aztán, mintha szolmizálnék, lassan lehajtom, befordítom, és csak egy, egyetlenegy, tényleg csak egy hüvelykujjamat emelem fölfelé. Mert egyszer azért élünk.