Hat nő és két férfi játszik szerepet Jörgen Hofmeester életében, melybe pár hétre bekapcsolódunk, de flashbackek révén egész életével megismerkedünk. E hat nő és két férfi életének sok párhuzamosságot felmutató eseményeiben társai, tönkretevői és áldozatai. Folyton lelépő, anyának alkalmatlan felesége, két lánya, akiket partnereikkel megpillant, érettségiző lánya osztálytársnője, akit megpróbál magévá tenni, exszeretője: a ghánai takarítónő és egy kilencéves namíbiai gyermekprostituált, akinek elbeszéli életét.

Mindez úgy hangzik, mintha Hofmeester perverz fráter lenne, holott nem az. Az írói alakformálás szerint gondos családapa. Mindent és mindenkit elveszít, de azt már nem bírja elviselni, hogy kisebbik gyermekétől, Tirzától is elszakadjon, akinek életét kissé megnyomorította, mégis mindent elkövetett gyógyulásáért. Az Amszterdam divatos negyedében élő kirúgott szerkesztő reggelente úgy tesz, mintha munkába indulna.

Kivonatozik a nemzetközi reptérre, szendvicset majszol, idegeneknek integet és utolsó, be nem fejezett munkáját, egy azerbajdzsáni szerző kéziratát olvasgatja. Csapodár felesége váratlan visszatérése sem zökkenti ki mindennapjaiból, gépiesen készül kisebbik lánya érettségi bulijára, süt-főz, próbálja ellátni anyát pótló apai szerepét.

A könyv első fele egyetlen este: a buli előtt és alatt játszódik, mikroszkopikus képet adva az apa életéről. Létidegen, csetlő-botló figura, mellékszereplő saját életében. Érzelmekre csak a hierarchikusan „alárendeltek” irányában képes, igazi szenvedélyre csupán erőszakos szexuális fantáziák által. Sejtetett traumák és elfojtások bénítják lassan feltáruló életét.

Az elbeszélés perspektívája miatt óhatatlanul azonosulunk vele, bár egyszerre késztet szánalomra és viszolygásra. A könyv erénye a lassúság, a családot ellátó férfi rutinszerű tevékenységeinek és alkoholizálásának Wekerle Szabolcs fordításában kínzóan pontos, repetitív leírása, a fokozatosan adagolt tudás, ahogy egy ember élete lépésről lépésre feltárulkozik. Miközben a jelen tétova cselekménye zajlik, újra és újra felvillan egy-egy epizód a múltból, mely végül magyarázatot ad a kiadni képtelen indulatokra, a gyermeki szinten megragadt pszichére.

A most negyvenes Arnon Grunberg korai műveiben (Uborkaszezon, Fantomfájdalom) kamasz és éretlen felnőtt narrátor szemszöggel, váratlan megfigyelésekkel és képzettársításokkal találkozhattunk. Novellisztikus fejezetekben beszélte el történeteit, míg itt részlet- és motívumgazdag nagyregényt kapunk, mely az élet másik végéről szemléli tárgyát.

A főhős érzelmi életéből kimaradt a felnőtté válás. Az öregedő férfi gyermeteg lelkével képtelen elfogadni, hogy az élet – bizonyos értelemben – veszteségek sorozata. Grunberg egy átlagember eposzát énekli meg, aki elszigetelődik saját érzelmeitől és a többi embertől is. Hofmeester környezetében hozzá hasonló átlagembereket látunk. Neje sikertelen festő, zűrös családja elől emigráló nagyobbik lánya értelmiségi pályaelhagyó, kisebbik lánya talán a családi konfliktusok, talán a természetes kapcsolatot pótló, erőltetett intellektuális nevelés következtében anorexiás.

Hasonlítanak rá, azzal a hajszálnyi különbséggel, hogy mégis képesek az önérvényesítésre, vágyaik megélésére és kielégítésére –a főhőssel azonban szinte csak megtörténik az élete. Sokkolja, hogy lányai éppúgy biológiai lények, mint felesége, aki zabolázhatatlan vágyai következtében hol elhagyja, hol visszatér házasságukba. Amikor egy muszlim fiú vinné el tőle Tirzát, Hofmeester besokall, előbújik belőle az idegenellenesség –mintha csak saját idegenségével szembesülne.

Ez indítja el a tragikus végkifejlet felé, mely azonban úgy következik be, mint egész addigi élete: alig érzékelhetően, akárha mással történne meg. Mersault távoli rokona ő Camus Közönyéből, akinek annyi más rokonát ismerjük az irodalomban, hogy ne menjünk messze, például Köves Gyurit Kertész Imre Sorstalanságából. Grunberg alig észrevehető, utólag mégis egyértelművé váló jeleket ejt, hogy a főhős én-idegensége hátterében meghúzódó okokat: a megtagadott származást, az asszimilációt, a szülők egykori rejtőzködését, az üldözöttséget és következményét: a félelemmel terhes, erőszakos neveltetést érzékeltesse.

„Gyűlöltek mindent, ami különbözött… Mert minden, ami nem felelt meg a normáknak, beteg volt a szemükben. Nekik sikerült ugyan kigyógyulniuk a betegségükből, de azért rettegtek, nem maradt-e vissza belőle valami.” A regény legerősebb motívumsora a főhős személyes identitásának, száműzött énjének tragédiába torkolló hiányából fakad: a másik emberhez, a szexushoz, a természetes léthez való problematikus viszony, a gyengédséghez társuló hatalmi vágy és erőszakigény. Ennek egyik oka lehet a felmenők idegensége miatti hasonulási törekvése és nevelési módszerei. Mert ne feledjük: minden nevelődés asszimiláció.