Nem kell minden kesztyűt felvenni

2012-06-29

Mi izgatja a rendezésben, amit színészkéntnem élhet meg? – kérdeztük a Nol-Presszóban Kováts Adélt. Mivel a Pécsi Országos SzínháziTalálkozón beszélgettünk, ahol a Vágyvillamos című előadás Blanche-aként elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó díjat, azt is tudakoltuk tőle: mi volt az évad revelatív élménye? Többek között ez látható a videóban, aki arra kíváncsi, mi maradt ki belőle, itt elolvashatja.

MAGAZIN: Mi a sors fintora az életedben?

KOVÁTS ADÉL: Most az jut eszembe: a színművészeti főiskola előtt tagja voltam egy soproni amatőr színjátszó csoportnak, a Fintor Színpadnak. Ha ez kimarad az életemből, lehet, hogy most nem volnék itt, a POSZT-on.

MAGAZIN: Felvetted volna a férjed nevét, ha nem ugyanaz a vezetéknevetek?

KOVÁTS ADÉL: Felvettem így is. Hivatalosan a lánykori nevemet cs-vel írják. Életem első plakátján a főiskolán azonban ts-sel szerepeltem, amit ómennek gondoltam. A tanárom, Kazán István azt mondta: jó ez így, az Adél olyan egyszerű név, megy hozzá a ts. Így maradtam a színházban Kováts, de a hivatalos iratokban továbbra is cs szerepelt. Mikor összeházasodtunk a férjemmel, (Kováts Tibor táncművésszel – a szerk. ), akkor felvettem az ő nevét. Tehát most már a Kováts az asszonynevem is.

MAGAZIN: Kinek a színésze vagy? Van olyan rendező, akihez kötődsz?

KOVÁTS ADÉL: Úgy érted: „kikerül a főiskoláról, a rendezőtanára viszi magával, pakolja rá a szerepeket, nevelgeti, dédelgeti”? Így senkinek. De sok rendezővel dolgoztam visszatérően, akik rám alapoztak, és jó volt velük gondolkodni: Verebes István, Berényi Gábor, Tordy Géza, a Radnóti Színházban pedig Valló Péter. A filmben mindenek előtt Mészáros Márta meghatározó. Tizenhárom éve több Zsótér Sándor-rendezésben játszottam. Az idén visszatértünk egymáshoz a Vágyvillamossal. Ha így mondhatom, remélem, Zsótér színésznője is vagyok.

MAGAZIN: Jövőre újra együtt dolgozol Zsótérral, méghozzá a Kurázsi mamában. Találtam ebben a Brecht-darabban egy idézetet: „Egy év el se telt,mármegtanultam, / nyelni kell, nyelni kell, nincs más oltalom”. Jellemző gondolatod?

KOVÁTS ADÉL: Úgy érzem, nem kellett sokszor nyelnem, ez lehet, hogy azért van,mert eléggé kompromisszumképes ember vagyok. De ha jobban elhatalmasodnak a kompromiszszumok rajtam, akkor felállok.

MAGAZIN: Ott voltál a Budapesti Kamaraszínház utolsó előadásán, A vágy villamosán. Jöhet a színház nélkül maradt színészeknek a jófajta újrakezdés lehetősége, vagy csak a bizonytalanság, kiszolgáltatottság?

KOVÁTS ADÉL: Ha vége van valaminek, mindenképpen új lehetőség nyílik. De sok kollégámnak zárt be ezzel a második otthona, kiment alóluk a színház. Egy bulvárlapban Vári Évának tettem fel azt a kérdést: milyen érzés, mikor nem mehet haza? Éva utána felhívott, mert egy fontos mondatát kihagyták a cikkből: „a legtöbb, amit az ember a másiknak adhat, a szolidaritás”.

MAGAZIN: Mikor szembejött a Pécsi Országos Színházi Találkozón Kerényi Imre, mi jutott eszedbe róla először?

KOVÁTS ADÉL: A Csíksomlyói passió és a Tiszták, amivel debütáltam a Nemzetiben. Neki és Vámos Lászlónak köszönhetem, hogy oda kerültem. Abban az időben ikonelőadásokat rendezett,mindegyikben jelentős szerepet játszottam. Ma már közéleti szereplőként van jelen az én életemben is.

MAGAZIN: Mit tud tenni az átlagember, hogy ne legyen a politika játékszere?

KOVÁTS ADÉL: Amíg nagy dózisban kapják az emberek a politikát, semmivel sem lesznek élhetőbbek a hétköznapjaik. Olyan mértékben szakadnak szét a családok, barátságok, hogy ez már-már tűrhetetlen. Az egész ország meghasadt, hazudnék, ha azt mondanám: ez nincs jelen a színházi szakmában. De nekünk, színészeknek azért nehezebb, mert a lelkünkkel is dolgozunk, és jobban átadjuk magunkat egymásnak, mint az emberek egy másfajta munkahelyen. Mégis azt gondolom, hogy a művészet jogán a feladatunk, hogy nyitottságunkkal utat mutassunk.