Hiába készül valami akár több emberöltőnyi időre, az élet már csak olyan, hogy az építészkritikus mindig vadonatúj épületek előtt állva próbál ítélni. Amikor a friss formák és anyagok szinte kitakarják a lényeget, hogy működik-e majd a ház, hogy a hétköznapok rutinja tényleg visszaigazolja-e mindazt, amit a tervezők úgymond megálmodtak? Még nem tudni, mennyire fogadja be a környezet, milyen gyorsan fáradnak el az elsőre ütősnek tűnő megoldások, szóval hangsúlyt ad-e majd a jövő, vagy néhány röpke év alatt kopott szürkére kenve temeti maga alá.

Még mindig többé-kevésbé esetlenül áll itt, közel a Dunához FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

Egy kollegina Ten Years After címmel egykori közös lapunkban, az OCTOGON-ban görget remek sorozatot e tárgyban – és most mi is nyitunk egy albetétet, hiszen mi volna aktuálisabb, mint az azóta is folyamatosan és sokféleképpen csócsált új Nemzeti? Sem vészjóslóan, sem nosztalgikusan nem idézünk múltat, nincs Kulturkampf se, csak egy tízéves épület – a saját visszhangjait meg hallja ki magának mindenki.

Most előtte állva például az az első érzésem, hogy domesztikálódott. Háziasította, magához szelídítette a színház, amely benne működik. Ha ránézek, még mindig mellbe vág a giccs szokatlan töménysége és a vele járó kultúrsokk, hogy ez nem valami ideiglenes működési zavar volt az erőben, hanem maga a (már tízéves) Valóság.

Még mindig többé-kevésbé esetlenül áll itt, közel a Dunához, annak sodorvonalában, de mégsem a parton, görcsösen túldíszítve. Minden oldala más, hangsúlyos főfrontja még sincs igazán. (Egykori kritikacímek: Vesekő a sárban, Bukarest buszpályaudvar…) Aránytalan tömege a nézőtér hengerszerű központi tömbjéből, a fölé magasodó színpadtechnikai tömbből és az eltakarásukhoz szükséges sallangokból áll. Lépcsőzik ugyan az eléjük helyezett (amúgy szűk, viszont kürtőszerűen magas) előcsarnokkal, de ebben a nagyon hagyományos színházmodellben éppen a legfőbb feladatot – a két központi tömb építészeti összesimítását – nem sikerült teljesíteni. (Nem önmagában az épületdísz-orgia a bajos, hanem a nagyvonalú térképzés hiánya – ahogy például ahelyett, hogy előnyére fordítaná a fő kubusok méretkülönbségét, inkább spoilerszerű óriásrácsokkal – mint egy italfoltra dobott asztalkendővel – szemérmesen elrejteni igyekszik.) Schwajda György sokáig egy Dunába nyúló mesterséges félszigetre képzelte el, de ebből a merészségből sem lett semmi. Maradtak a főbejárat előtti szoborpark hajós idézetei. Tíz év alatt viszont épületek nőttek köré (az egykori expótelek Demján-féle, amúgy szerencsétlenül zárt lakó- és irodaházakból álló térfala, félig háttérként pedig a MüPa), amelyek egyrészt jótékonyan kitakarják, másrészt egyre nagyobb hangsúlyt adnak az előtte meghagyott, és északra, a Gellért-hegy felé néző parknak. Kiegészült ez most a szomszédos KCH-székház parkrészének friss hozzáadott értékeivel (figyelem, külön bónusz azért a szelíd igyekezetért, amellyel a szoborparknak, ennek a negédesen szimbolikus bulvár panteonszínpadnak a túlzásait igyekszik tompítani!), így lassan a környék legélhetőbb zöldhelyévé válik.

Mert amúgy a jubileum változatlanul a tágabb hely szomorú és csak este héttől érvényes ünnepélyességéről tudósít. A csepeli HÉV azóta sem került a föld alá, így a zaj miatt máig használhatatlan a szabadtéri színpad, és semmi sem lett az elképzelt Duna-kapcsolatból, csak utasok, akik átkelésre használják ezt a kitüntetett teret. A színháznak máig nincs mélygarázsa (amibe tervezték, a konferencia-központ még nem épült meg), ezért esténként a nézők azóta is egy drótkerítéssel övezett felvonulási területen parkolnak, a MüPa és a színház közé került kilátózikkurat pedig már tíz éve is a projekt legzavarbaejtőbb része volt. (Benne a galéria rég zárva, omló burkolat és csúszásveszély, a zöldlabirintus bukszusainak egy része rég kiszáradt.)

A brit repülőtéri szőnyegektől az oldalról beláthatatlan színpadig a belsőről is sokat írtak már. A tíz év viszont éppen a színháznézők számára láthatatlan részét, a színészek, közreműködők birodalmának működőképességét igazolta vissza leginkább. A színpadtechnika és a köré csoportosított öltözők, műhelyek, technológiai terek bizonyultak a leginkább dolgozóbarátnak, funkcionálisan a leginkább használhatónak.

A múlt századi, ünnepélyes emelkedettség emlékműve tehát a hardverben, Thália temploma, ahol esténként kigyúlnak a fények, aztán mondjuk egy kissé meglepő Alföldi-darabtól szorul benn itt-ott a lélegzet. A szoftver, a jó színészek és a kreativitás folyamatos áramlása sokat szépít ezen az összhangzaton.

Közben pedig direkt csak egyszer írtam le azt, hogy giccs. Mert az ízlés kérdése, és mert ezután jön csak a legsúlyosabb konklúzió: miközben létezik a kritikusok által simogatott, nyugatos és szakmázó magas- (építészeti) kultúra, a Nemzeti Színház tömegek romantikus látványálmait formálta addig soha nem látott monumentális emlékművé úgy, hogy az ettől közben úgymond magyaros is lett. És akkor kit érdekel már, ha egy színház nem szervesül a város életébe, meg hogy ide még mindig „ki” kell jönni?