Ez persze nem jóslat, hanem állapot, a Millennium trilógia két kört futott, és most nézhetjük Jo Nesbót, egészen jó kis történet a Fejvadászok. Mi több, itt is érezni a szómágiát, a fejvadász elsőre még mindig valami titkos és gyilkos tevékenységre utal, bérgyilkosra, embervadászra. De változik a világ, ma már a fejvadász tisztes javadalomért dolgozik, és valóban tisztes a munkája is, megfelelő embereket keres igényes feladatra. Az ember hallja Nesbo agyának kattogását, mi volna, ha a tisztességes fejvadász mégsem lenne tisztességes, kettős életet élne, mi volna, ha nem ő vadászna, hanem őt vadásznák, elindul a történet, bödörödik, vastagodik, elkészül. Ami a végeredményt illeti, ritka nagy marhaság, pont olyan, mintha valaki a szomszédba akarna átmenni, és emiatt megkerülné az egész földet, de ezt most már meg kell szokni. A krimiírásban ma nem a bűntény és a lebukás kieszelése a nehéz, hanem hogy úgy kell vezetni a szálakat, úgy pörgetni a cselekményt, hogy az olvasónak ne legyen ideje utánagondolni az eseményeknek. Jo Nesbo pedig a jelek szerint jól pörgeti, mert filmet is össze lehet rakni a Fejvadászokból.

Rendes film, halványkék, halványzöld, északi elegancia, dizájnfilm, csodálhatjuk a lakberendezési finomságokat, öltönyöket, nyakkendőket, órákat, de nem biztos, hogy végig lehetne nézni a főszereplő Aksel Hennie nélkül. Aki nyilván nagy sztár Norvégiában, mégis fel kellett fedeznie a rendezőnek, mert ehhez a szerephez két kötelező elem szükséges: alacsonynak kell lenni, és hajnak kell nőnie az ember fején. Alacsonynak lenni nem nagyon nehéz, ha van egy garnitúra langaléta szereplő az ember mellett, a hajat azonban rá kellett varázsolni Hennie fejére.

Aztán, hogy rajta van, lehet örülni neki. A szeme, az ajka, az egész érzékenysége, ami nem megy át bergmanista „minden látszik az arcomon” modorba. Virít a kék szeme, de nem úgy, mint egy amerikai csillagé, hanem hol üresen, hol unottan, hol kétségbeesetten. Hamlet-formátumot érezni a színészben, és ez átsugárzik a kis fejvadászba is, a történet több lesz önmagánál, mert ezzel az emberrel történik. Közben mégis van egy finom motívum, egy újjászületés vérből és mocsokból, ami mellett csak hálátlan mozizók mennek el szó nélkül. Azért is, mert van nagy kakába merülés, gondolkodom, milyen hasonló jelenetek voltak mostanában, Danny Boyle küldte WC-be hőseit kétszer is, látszik, hogy szereti ezt a motívumot, de a norvég változat ezerszer valóságosabb.

Aztán vége, kiábrándító és nem túl eszes az egész, mégis azt teszem, amit az alkotók akarnak tőlem: nem gondolok semminek sem utána. És akkor megmarad egy jó színész jelenlétének az emléke, csak jobb ez, mint gúnyosan mosolyogni.