Közösségi művészet felé
Az 1911-ben született Szabados Jenő Szőnyi István magániskolájának a növendéke volt, Réti tanítványa, majd tanársegédje a főiskolán, római ösztöndíjas, rajz- és matematikatanár Pannonhalmán. Többszöri katonai szolgálat után karpaszományos tizedes a keleti fronton, majd hősi halott Voronyezsnél; századik születésnapján vitézzé fogadva valamelyik neorend által.
Nemcsak tehetséges, elképesztően szorgalmas is volt. A zebegényi kiállítás legelőször arról győz meg, hogy a félig-egészen elfeledett festő gyerekkorától folyamatosan dolgozott, és – minthogy ez önmagában aligha érdem – folyamatosan teljesítette ki a világát a nagy képekig. Korai, úgy huszonhárom éves korában festett Önarcképe az előző Szőnyi-korszakok magabiztos kettősségével oldja festőivé a konstruktív tömörséget és formálja plasztikussá a lágy festőiséget, és a Fiúk a vízparton is magyarázza, miért a jelenlét az emlékmúzeum Tisztelet a mesternek sorozatában. Még árkádiás, mint évtizeddel korábban a mester, de már méltó követő.
Pannonhalmi havas tája inkább bernáthosan hűvös-lírikus, egy szentendrei akvarellje kristályosan konstruktív, noha akvarell, az Alvók Derkovits puha festőiségével közelít a szilárd emberi értékekhez. Mondom, tehetséges, fiatal útkereső. Ami azonban kezdetektől a sajátja, az a mindennapok iránti érdeklődés és elkötelezettség. Akvarelljeinek tárgya: Szövőnő, Paprikaárus, sőt Kutyaoltásra várók, ám korántsem az a görcsösen szociografizáló munkás- és munkaábrázolás, amellyel didaktikusabb és agitatívabb kortársai akkor küszködnek. Ebben – már nem a stílusban – tényleg Derkovitshoz hasonlítható. A kutyás parasztasszony vöröset kékbe oldó köténye, a piaci jelenet boldog-harsány vörösei, a Kora tavasz harsány sárgára faragott szőlőkarói mind festészet, és egy sem társadalmi szemrehányás.
Ezekből teljesednek ki a nagyobb tablók. Az Építkezés mozgalmas tömegkompozíciója, a Festészet triptichon műteremrészletei, az Otthon zsánere azonban különös és megtévesztő déja vu helyzetbe kever. Hiszen ez a talicskás-betonkeverős aktivitás a tíz-tizenöt évvel későbbi, szocializmust építő táblákról ismerős, az otthon békéje meg a „sztahanovista az otthonában” zsánerekről. Csak éppen – könnyű a pillanatnyi tudatzavaron túljutni – a kőművesek és tervrajzolvasók itt nem tanúsítanak preparált optimizmust, s imigyen festőien hiteles részei egy kékes-okker kompozíciónak, és az otthonülők is lehetnek fáradtak sőt közönyösek, nem dúlja szét agitatív didaxis a bonyolultan megkomponált, mégis reflexekkel és valőrökkel teli képet.
Ha már odáig merészkedünk, hogy a pasztózus-festői munka- és emberábrázolásban valami rokonságot látunk magának a mesternek, Szőnyinek az ötvenes évekbeli tematikus pannóival, pontosan felismerhetjük Szabados Jenő művészettörténeti helyét. „Adottságai alapján – s ezt nem érezhetjük hipotézisnek – a szocialista realista törekvések egyik kiemelkedő művészét üdvözölhetnénk személyében, alkotásain keresztül” – írja méltatója hetvenháromban. Majdnem. Mindenesetre Szabados Jenő ahhoz a művészgenerációhoz sorolandó, akik modern és valóságnak elkötelezett művészetet – grafikát, piktúrát, szobrászatot is – alkottak Magyarországon közvetlenül a háború előtt és alatt. Erkölcsiségük a valóságismeret, fegyvertáruk a huszadik század összes vívmányából táplálkozó, felszabadult, önfeledt és önálló figurativitás lett.
Közülük kerültek ki azok a nagyszerű fiatalok és férfikorúak, akik a felszabadulás után komolyan vették a társadalmi művészhivatást, és akiknek az elképzeléseit a leghamarabb söpörte le a doktriner akarnokság. Egy részük negyvennyolcban még köztéri szoborra, murális kompozíciókra tett önkéntes javaslatokat a Közösségi művészet felé kiállításon, aztán negyvenkilencre mindezt félrehajították.
Jobb mellőzni a hipotéziseket. A festőtársak közül például, akik Szabados Jenő értelmetlen haláláról kiállítással emlékeztek meg negyvennégyben, Hincz Gyula megpróbált szocreál lenni, hogy később újra kiteljesedjék, Bartha László meg mellőzött agyonhallgatásban várta ugyanezt, sokáig, mint kényszerrestaurátor.
