Szép elfoglaltság ez is: számolni a halottakat. Egy nemzedék Rómeóját felidézni, ifjabb Nagy Zoltánt. És Seregit, természetesen, ott van a fényképe a műsorfüzeten, ez volt az első a három Shakespeare-balettből, Prokofjev zenére. Aki csak innét ismeri a zenét, főleg ha csak ezt az előadást hallotta, el se hinné, hogy a tánc voltaképpen ráadás, Prokofjev önmagában is teljes értékű, el is mond mindent, ki is töltheti a hallgató felfogóképességét, inkább Csajkovszkij, mint mondjuk Minkus. Csak hát ezen már tényleg nem érdemes bosszankodni, a balett zenéje mindig is megalkuvás tárgya volt a színházban, dolgozzon a karmester a lábak alá, és ne fordítva.

Arra mindenképpen jó a másodszínvonalú zenélés, hogy kiragadjon az édes és főleg bús emlékezésből, az én még láttam, amikor Szakály, Jezerniczky, Wolf vagy Hágai táncolt érzékenységéből. Valószínűleg akkor is így játszott a zenekar, és mégis szép az emlék. Nézzük, hátha ez is azzá válik. Bajári Leventén biztosan nem múlik. Nincs benne sok eredetiség, személyesség, érdekesség, de igazán korrekt módon táncolja el Rómeót. Felméry Lili hagy némi hiányérzetet, pálya elején járó táncos, inkább csak mondom, nem panaszlom: eleinte egy kicsit lassúnak látom, elegánsan, puhán, széles mozdulatokkal táncol, de ezzel nem lehet megmutatni, csak a fél Júliát.

Már ha elfogadjuk, hogy ez egy fejlődéstörténet is, amikor először látjuk a lányt, még épp a határon van, kislány és nő határán, pattog, ugrál, repked, bolond. Itt most ez mind nem látható, és utólag jövök rá, hogy sok egyéb sem. Felméry Lili mindig táncol, csak táncol, ami egy Seregi-koreográfiában kevés, ez színészet is, valamit és valakit kell eltáncolni. Vannak pillanatok, amikor a táncos így cserbenhagyja a darabot, az erkélyjelenetnél például, ami eleve nem a darab legmeggyőzőbb részlete a leereszkedő, majd engedelmesen visszakúszó erkéllyel.

Megváltozik a világítás, kigyúlnak a csillagok, hogy tudjuk, varázsos az éj, mégis marad az egészben valami ablakmosási profánság, különösen a ma már nyikorgó díszletelemmel. Nem kell messzire menni, hogy világos legyen, miről is van szó, Capuletnét Pongor Ildikó játssza, és igazán játssza, az arca a legfontosabb a darabban, ahogy a lánya és a férje között igazságot tenni akaró anyát mutatja, ahogy egy méltóságában is szomorú fejmozdulatával még azt is elmondja, hogy tapasztalatból tudja, mitől szeretné megóvni Júliát.

A tömegjelenetek eleinte enerváltaknak tűntek, a műszak meg túlbuzgónak, a zenét túlharsogva beszélték meg a díszletmozgatás körüli teendőket a háttérben. Fokozatosan javult a helyzet, a második felvonásban, Kerényi Miklós Dávid bohócpillanataikor már biztosan éreztem, hogy nem számítanak a fenntartások, utazunk, megyünk velük, rábízhatjuk közönségmagunkat az előadókra. Akkor is, ha Rómeó és Júlia halála nem olyan mélységesen felkavaró. Talán nem is akar az lenni. Visszakerülünk a színházba, Shakespeare Globe-jába, ahonnét indultunk, a hősök a ravatalon fekszenek, és bejönnek a szerelmes nézőpárok.

Egyforma ruhában, egyforma léptekkel. Nézők, akik látni akarják, hogyan csinálják mások. Hogyan utánozza a színház az életet, vagy fordítva. Nem vagyok felkészülve arra, hogy még egy halott eszembe jut, de sajnos így van: Géher István írta valaha egy utószóban, hogy minden szerelmespár olyan akar lenni, mint Rómeó és Júlia. Ez az, amit pontosan tud a két veronai is, amikor mindenki elhelyezkedik az álnézőtéren, a két halott megmozdul a ravatalon, és lassan feltérdelnek; egymást átölelve néznek el a valódi nézőtér fölött, önmaguk élő szobrai. Arra gondolok, hogy ha van egy kis esze a valóságnak, akkor valóban utánozza a színházat, és megfogják még a kezünket azok, akiket halottnak hiszünk.