Büszkén és öntudatosan érkeztem meg tehát az azelőtt Köztársaság, pillanatnyilag Civitas Fortissima tér belsejébe, ahol mindenekelőtt egy 1835-ös építésű szép klasszicista műemlék, a ma középiskolaként hasznosuló régi vármegyeháza dobálja le magáról a vakolatot itt-ott. Jeles hely: Mikszáth Kálmán és Madách Imre is munkálkodott itt hosszabb-rövidebb ideig. Az épület részleges vizesedéséről mutatós virágágyásokkal igyekeznek elterelni a figyelmet az ápolók.

A Rákóczi fejedelem útjává keskenyedő tér bal oldalának első büszkesége a szép, szecessziós kapuval szerelt városháza, amelynek oldalán azoknak a vasutasoknak és polgároknak dicsőségét hirdeti tábla, akik 1919. január 29-én kiűzték a városból az oda sunyin betörő cseheket. A megszállóknak az Aszód–Balassagyarmat–Ipolytarnóc–Losonc-vasútvonalra fájt a foguk, annak elfoglalásával akarták még délebbre tolni Csehszlovákia határait, de a vasutasok nem hagyták. Ennek az eseménynek az emlékére kapta meg Balassagyarmat a Legbátrabb Város címet.

Szemrevaló barokk templom hívja fel a figyelmet magára ezután, amelynek oldalfalából viszont a bronzba öntött Mindszenty József buggyan elő, áldást osztva. A Szentháromságról elnevezett r. kat. istenházát Balassa Pál kegyúr építtette 1740 és ’46 között, főoltárára gróf Zichy István 1763-ban festette a Szentháromságot ábrázoló képet H. G. B. sankt-pölteni festővel, akinek a kibenléte után kutakodva leginkább a hemoglobin kifejezéssel találkoztam a neten, legkevésbé semmivel. Pár méter után újabb fontos épülettel találja magát szemben az utas: a házzal, amelyből az 1945-ös Nógrád megyei földreformot irányították, ettől a mostani földosztástól erősen eltérő modorban, az emléktábla tanúsága szerint ugyanis a rendelkezésre álló 180 ezer kataszteri holdat akkor 39 601 családnak dobták szét. A múlt század eleji atmoszféra e tájékon aztán nagyjából meg is szakad, SZOT-üdülőforma házak következnek a főút bal oldalán leginkább. El lehet menni még tovább is, mert a távolban ott áll az 1989-ben épült, gigantikus városi művelődési központ, a sétát azoknak bátorkodom ajánlani, akiknek kifejezetten tetszik a klinkertéglásított kvázi románnal kevert parabarokk, vagy amolyan minden lokális különlegességre nyitott túlélőtúrázók, akik, ha Indiába veti őket a szerencse, simán félbeharapják a szarvasbogarat.

A túloldalon visszafelé tartva a hiánygazdaság atmoszféráját őrző Ipoly áruház tömbje előtt torpantam meg elsőre. Az épület csempehomlokzatának mintázata meghatározott fényviszonyok közepette a Doge-palotáét idézi, az anyaghasználat tekintetében azonban láthatóan leginkább a kisrégiós strandmedence-építés legszebb hagyományait követték a tervezők. Az áruház után újra megelevenedik a történelem, először egy semmilyenke ház tábláján, amely szerint „a magyar költészet legragyogóbb csillaga”, úgy is mint „a szabadság nagy apostola”, tehát Petőfi Sándor két ízben is megszállt e helyt, majd a 37. szám alatt előbb egy csudaszép kis késő barokk ház (1780), aztán egy ugyancsak kedves, bár a tünetek szerint többnyire távfoglalkoztatottak által karbantartott kis klasszicista palazzo következik (1820); természetesen mindkettő műemlék.

A Civitas Fortissima térre visszajutva, megcsodálhattam a város új szimbólumát, az imént látott Mindszenty-szobrot és a mátészalkai Wass Albert-emlékművet is jegyző Párkányi Raáb Péter művét, a 2002-ben felállított, Civitas Fortissima szoborzatot, amely egy randa nagy sárkányt dárdával melybe szúró nőalakot ábrázol. Az alkotás ennél csak akkor lenne jobb, ha a bűzös fenevadat egy bajszos vasutas bökné le félsorompóval.

Országismereti túrámat a Palóc ligetben gondoltam lezárni. A város legharmonikusabb fertálya ez, szépen gondozott növényzettel, egy miniskanzennel, egy klassz, üvegmozaikos kálváriával és természetesen újabb szobrokkal, amelyek közül az egyik messzebbről antropomorf rájára emlékeztet, közelebbről azonban kiderül, hogy a mester (Borbás Tibor) a vékonka köpenyben, erős ellenszélben gyalogló Petőfi Sándort mintázta meg. A liget közepén áll a híres Palóc Múzeum, ahol a palócság hétköz- és ünnepnapjait, viseleteit, tárgyait, szokásait bemutató Bölcsőtől a sírig című kiállítást néztem meg. A tárlat kifejezett csemege a folklórra fogékonyak számára. És tanulságos is. Itt tudtam meg, hogy a rontás ellen a szárított gyümölcs is hatásos lehet, s hogy mi az az ülcsike (elöl és felül nyitott dobozforma, ebbe ültették a járni még nem tudó kisdedeket, ne legyenek láb alatt), valamint hogy szerelmi ajándékként nemcsak mézeskalácsszívet és gyűrűt lehetett adni a menyecskének, hanem akár kétkilós mángorlót is (hadd szokja).

Petőfi köpenyben