Mert épp ez a döntő: ha a nézők még tudják szeretni, akkor a botrányait lassan lenyeli az álomgyár. Próbálkozott szinte minden hangszeren: elkészült egy nagyszabású, ám nem túl bonyolult thriller (A sötétség határán), egy szívhez szóló, ám nem túl felkavaró dráma (A hódkóros), pedig ezt szinte teljesen rászabta Jodie Foster. És most itt a Börtönregény.

Ebben már végképp semmit sem bízott a véletlenre, maga is beszállt a forgatókönyvírás gyötrelmeibe, és a végeredmény őt igazolja: a három közül ez a leginkább Mel Gibson-os produkció. Adott egy rovott múltú lúzer, aki börtönbe kerül Mexikóban, ám a tiszta szíve végül nem engedi, hogy elmerüljön a fertőben, s így végül diadalmaskodik, viszi a gyereket, a nőt és a pénzt. Mi más kellene a boldogsághoz? A vígjátéki elemekkel is dúsított mozi legerősebb része a mexikói börtönváros, annak mindennapjai, alá- és fölérendelései, szabályai és szabálytalanságai. Ha nem kellene annyira a megtisztulás, a reménnyel fényezett happy end, akkor talán még karcosabbra vehették volna ezt a részt, csakhogy nem térhettek el a nem is annyira kódolt üzenettől: nincs az a mocsok, ahonnan ki ne lehetne emelkedni, ha odabent helyesen ver a szívünk. Ha behunyt szemmel követjük az erkölcsi szamárvezetőt.

Miközben Mel Gibson épp ezt a figurát játszotta el a legjobban: simlis, szarkazmusát semmilyen körülmények között el nem veszítő, ha kínok kínjával is, de győzedelmeskedő félig hőst, félig gonosztevőt. Akinek könnyű drukkolni, és könnyű elviselni, ha le-lelép a hivatalos útról. Maverick, Mad Max, Riggs nyomozó. A Börtönregény csirkefogója nem ennyire karakteres, ám megbocsátható klón, mint ahogy maga az akciófilm sem tartozik a kínos mozik közé. Mint ahogy a megjegyezhetők közé se nagyon lehetne belobbizni. Nem hosszú, jó tempójú, valódi izgalmaktól mentes alkotás. Limonádé. Kicsivel több cukorral, de legalább a megfelelő hőmérsékleten. És ami a legfontosabb, a film kapcsán könnyű elmagyarázni a legfiatalabbaknak, hogy miért is volt olyan nagy sztár a bácsi a nyolcvanas-kilencvenes években.

Sztárságról sajnos nincs szó az Én, a séf című gasztrovígjátékban, miközben elvileg sztárséfekről szólna a történet. Az iszonyúan tehetséges, nagyon kreatív, ám az elkallódás határához ért szakácsjelölt hirtelen az élvonalban találja magát, hogy megmentse a sztárséfet az összeomlástól, azaz a csillag elvételétől. Csak azt tudnám feledni, hogy hányszor láttuk már ezt a fimet! Mert volt már zseniális patkány (L’ecsó), az amerikai haditengerészetnél szolgáló senki (Szakácspárbaj) a főhős. Most épp festő. Aki egy idősotthon ablakrámáit pingálja, szerencséjére nem túl messze a konyhától...

Az Én, a séfnek egyetlen eredeti ötlete sincs, a már ezerszer kipróbált receptet követi, lopott hozzávalókkal. Jean Reno fájdalmasan rutinos a sztárséf szerepében, Michaël Youn viszont idegesítően kotnyeles, ráadásul a ripacsegyetem jeles végzőse. Egyedül Santiago „Torrente” Segura fellépése csöpögtet igazi humort az elhasznált történetbe a molekuláris gasztronómia jeles kotyvasztójának epizódszerepében. A film leginkább azoknak ajánlott, akik már a hozzávalók felsorolásától jóllaknak, és nem kívánnak a főzés gyötrelmeivel foglalkozni. Hiszen láthatóan Daniel Cohen rendező sem kívánt ezzel bíbelődni. Amit talált, még úgy nyersen felaprította és felszolgálta. Az ételnek neve is van: saláta. Öntet nélkül.

A Börtönregényben játszott szerepét Mel Gibson nem bízta a véletlenre, ő maga is beszállt a forgatókönyvírásba