Meglehet, szokatlan méltatást így kezdeni egy olyan kiállításról, amelynek alanya a meghívó szerint Sajdik Ferenc grafikus, karikaturista, de a fenti minősítés igaz. Akárcsak a meghívó meghatározása. Sajdik nyolcvan előtt-után sem akar autonóm festőművész lenni, nem fedezi fel magában, mint oly sokan, az évtizedekig elnyomott koloristát, csak éppen beérett. Nemcsak a színvilága, nemcsak rajzbeli mindent tudása, hanem az a selyma, cinkos, de mindent látó irónia is, amely munkásságát mindvégig jellemezte.

Vásott derű, amelyet önleleplezően testesítenek meg a Brueghel-kompozícióban a fülig érő szájú kiskamaszok, kócos rövidnadrágosak és gólyalábakon rohangáló ebadták. De ott vannak a Városmajor utcában a kevésbé intellektuális témák is. A gyáva vadászokat megfegyelmező vadkan, a fürdőző nőt megriasztó bogár, a háborgó nősténynyúl, akit elhagytak a megszámlálhatatlan ivadékával. És főleg a lovak, Sajdik zsoké apjának és saját gyerekkorának örök emlékei. Fekete, meg vörös sörényű barnák, akik összedugott fejjel enyelegni látszanak, lapító fehérek, amelyeknek kontúrjain át-átfut némi kékes fedőfesték, határozottan rosszhiszemű lovak, amelyeknek a sörénye pasztellvonalkázástól vöröslik.

Valamennyien emberszabásúak, azaz jellemrajzok, azaz vidám, sőt virgonc kritikai megállapítások Sajdik humánkörnyezetéről. Akárcsak a madarak és a halak, amelyeknek ezer faját és alfaját ismeri és találja ki, és amelyek a klasszikusabb karikatúra eszközzel, a fekete-fehér rajzzal mutatják be a tudálékosságot, az élvetegséget, a hosszú csőrű rosszindulatot és a grafikus fölényes rajzkultúráját.

A konkrétabb mondanivalót feltáró tablók a rajz, a szín, a meghitten élénk pasztell és a tünékeny ecsetkezelés valamennyi eszközét igénybe veszik. A gyerekirodalom klasszikus hősei Sajdik legendás illusztrátori erényeivel és animációs fölényével szállnak szembe a felnőtt elmeficam teremtette lézeres-szkafanderes mai figurákkal – e gondolatkörben a legtökéletesebb id. Pieter Brueghel említett invokációja. A tábla nemcsak személyében idézi meg a Gyermekjátékok mesterét, nemcsak a bécsi remekmű meleg sárgáit és barátságos zöldjeit népesíti be vidáman tartózkodó kék, piros és sárga gyerekekkel, hanem a motívumok száma és a szereplők tömege is méltó; elegendő az alsó képszél kékesen derengő képernyős játékainak a minősítéséhez.

A művész a türelmesen aprólékos tömegjelenetek mestere. Bartók és Kodály gyűjtőútjának beszámolóján talán nem is az a legelképesztőbb, hogy a közlő makacsul és önfeledten operettdalt bömböl a fonográfba, hanem az a kissé madártávlatból mutatott falukép, amelyet számtalan borissza, pletykafészek és kíváncsiskodó – ezernyi külön-külön jellem –tölt meg. Hasonlóan pazar társadalmi kórus teszi teljessé az őskerékpárt feltaláló Drais báró vagy a Bizet előtt tisztelgő kompozíciókat. Sajdik régóta méltatója a civilizáció és a kultúra nagy alkotásainak, így értelmezi az autó feltalálását Daimler, Ford és Dunlop karikatúrájával, így értékeli a huszadik századot egy Teréz anyától Einsteinig terjedő csoportképpel.

Legteljesebb, egyszersmind legmélyebb, legérzékenyebb művei a képzőművész-óriásoknak szentelt darabok. A mestereket Botticellitől Picassóig felvonultató, megvesztegetően karakterhű és megvesztegetően tisztelve bizalmas portrék egyszerre művészettörténeti kommentárok és személyes vallomások, amelyek aztán egy-egy portrévászonban kristályosodnak tovább. Festett-rajzolt, részlet- és szellemgazdag értelmezések Barcsayról, a képméreteivel falat áttörő Csontváryról, Chagallról, akinek a feje fölött lebeg a néhány vonal ellenére pontosan megidézett szerelmespár.

Többszólamú művek, amelyek a klasszikus helyéről, az újságoldalakról lassan kiszoruló karikatúraművészetet kényszerből és csak azért is gazdagabbá teszik.

Ott vannak a Városmajor utcában a kevésbé intellektuális témák is