A nem akarás vége most meg az a beismerés, hogy talán mégis a szerző tudta jobban, az első felvonásnak most ez a csúcspontja, Németh Judit Waltrauteként, miután már elénekelte az egyik nornát. Annyi finomság, gyengédség, árnyalat van az énekében, amennyit Wagner-operában ritkán hallani, egyszerűen azért, mert a hangerő követelményei nagyok, ha süvíteni kell, akkor reménytelen árnyaltan süvíteni. Németh Juditnak azonban nem kell süvíteni; mit tesznek az alapok, ha valaki az éneklés felől közeledik a szerephez, akkor kiderül, hogy így is lehet. Talán így van több értelme.

Szeretnék szenvedni és áldozatként tekinteni a MüPában eltöltött délután-este-éjszakára, és ha nagyon igyekszem, össze tudok szedni néhány kellemetlen pillanatot. Mindenekelőtt a Siegfried rajnai útjaként ismert zenekari betétet, amely inkább szólt a kürtös foga fehéréről, mint bármifélemondai utazásról. Elsőre kellemetlen gikszerekkel szólalt meg a dallam, másodjára pontosabban, de azzal az ínba szálló remegéssel, hogy megfújja, de maga sem tudja, mi lesz belőle. Volt még néhány különös rézfúvós-megmozdulás, volt még néhány kétes szólista. Oskar Hillebrandt hangi lötyögésére nem találok magyarázatot, pontosabban az újra és újra meghívására nem találok magyarázatot, kár Gunthert eljelentékteleníteni, mert a legtöbben sajnos rá hasonlítunk, nem Siegfriedre vagy Hagenre.

Hagen persze nem jelentéktelen, Matti Salminennek az észrevehetetlenség nem adatik meg, két méter körüli termettel tornyosul, és hiába állapítható meg, hogy a hang ma már tompább, mint húsz évvel ezelőtt, azért arra még tökéletesen alkalmas, hogy szarvasmarhákat tereljen össze vele a bő húsz mérföldre elhelyezkedő fenyéren, vagy épp ezt a súlyos, brutális hangerőt és csendességében, szendergésében félelmetes visszafogottságot igénylő szerepet megszólaltassa. Van olyan is, akinél meg épp a jelentéktelensége beszédes, el lehet képzelni impresszívebb Gutrunét, mint Markovics Erika, de nincs rá szükség, ez a lány ilyen, rögtön szabadkozik is, majd pont őt fogja Siegfried megszeretni, amikor annyi különb közül választhatna.

A főhősök jó formában, de a jó forma nem egészen ugyanazt jelenti náluk. Christian Franz bonyodalmasabb figurát állít össze Siegfriedből, mint szokás, érzékenyebb, mint az a tiszta lelkű futballista, aminek általában mutatni szokás, több benne a bizonytalanság, a gyerekesség, sérülékenység. Több benne a szín mellett a hang is, a jót könnyű megszokni, állítólag, de én még mindig nem tudom túltenni magam azon, hogy a MüPában jobb tenor énekeli a szerepet, mint a Metropolitanben. És ez nemcsak az idei, de a huszonkét évvel ezelőtti Met-előadásra is érvényes. Brünnhilde ennél kicsit kockázatosabbnak tűnt, eleinte takarékon égett csak, a magasságoknál meg kifejezetten szűkösnek és élesnek tűnt az orgánum, de kiderült, hogy a majdnem születésnapos svéd Iréne Theorint nem kell félteni, félti ő magát, tudta, hogy az ő ideje a darab végén jön el. El is jött, szép, tiszta, asszonyi búcsú élettől, szerelemtől, pusztuljon a világ, ha nem tud megtartani egy Brünnhilde–Siegfried szerelmespárt. A harmadik főhős a Rádiózenekar volt Fischer Ádámmal. A hibákról már volt szó, de hogy milyen természetesen haladtunk végig a sok zenés órán, mennyire jól szóltak az ütős dübörgések, arról még nem. Fischer Ádám pompásan használta ki, hogy a színpadon nincs fent minden, ami a zenében megjelenik, olyan pörgős gyászindulót vezényelt, hogy voltaképpen sajnálom, amiért nem láthattuk a gyászolók futkosását az elguruló holttest után. Aztán ebből veszi a lendületet Brünnhilde, ebből csap fel tűz, ebből árad a víz, még a közönség is ebből az élményből ordít, hogy bravó, még, még, ez már megint nagyon jó volt.