Ez az a korosztály, amely a tányéros tévézés hőskorszakában konkrét hipertóniával felvértezve várta a Yo! MTV Raps műsorát, amelyet lehetőség szerint fel is vett (vagy vetetett valakivel) VHS-re, adott esetben a zenéket kazettára is átjátszotta, hogy a walkman se maradjon éhes. És egyébként is, minden energiáját abba fektette, hogy valahogy megszerezze a legaktuálisabb amerikai zenéket, másolt, másoltatott, szülei használt kazettáit is ellopta gátlástalanul, hogy saját zeneparkját bővítse. S amely generáció hamar megtanulta, hogy sima magnóval lehetőleg hanyagolni érdemes a krómos kazetták újrahasznosítását, hacsak nem akar kakofóniában megfürödni, mikor egy-egy Gang Starr- vagy Mobb Deep-szám alatt még ott molyol valamit a Gyöngyhajú lány.

Így nőttünk fel. Big Daddy Kane meg úgy maradt. Öreg zsánerfüggők méltatlankodtak a koncert előtt: szégyen, hogy BDK-ra ma csak ennyien kíváncsiak Budapesten. Egyrészt adom: valóban nem lehetünk rá büszkék, hogy egy soha még itt nem járt hiphop-legendát mindössze ekkora lelkesedés övez koncertügyileg. Másfelől viszont mégiscsak érdemes feltenni a kérdést: mit tett BDK azért, hogy ez ma ne így legyen? Utolsó szólólemezét, a Veteranz Dayt 1998-ban rögzítette, s bár azóta fel-feltűnt mindenféle underground csapatok dolgaiban mint közreműködő, meg-megvillantotta magát a közönségnek is a nála okkal vagy ok nélkül ma már sokkal népszerűbb pályatársai oldalán, de ahhoz, hogy a mai kölykök négyezer forintot fizessenek egy koncertjegyért, mindez elég kevés.

És ez nem csak a mai kölykök hibája, akiknek egy részéből persze hiányzik az alázat a műfaj iránt, nem tudják a gyökereiket stb., ugyanakkor viszont természetes módon egészen (vagy legalábbis nagyrészt) más világú, tempójú, felépítésű beatekre ver a szívük manapság. Szóval mondható: családias hangulatban várták az egybegyűltek az alapértelmezetten brooklyni fenegyereket, akinek valóban sok mindent köszönhet a hiphop.

A queensbridge-i zseni, valamint a producer-példakép Marley Marl zenei barkácsműhelyéből kiömlő lábdobpergőkre káprázatos szövegeket varázsoló Juice Crew aktív tagjaként csakúgy, mint haverjainak besegítő szövegíróként, vagy éppen az ifjú tehetségeket kvázi pártfogoló előadóként. Jay-Z például nála kezdte karrierjét a korai kilencvenesekben; míg az extravagáns külsőségeiről is ismert BDK koncert közben hátrament kicsit megpihenni, ancúgot váltani, vagy beleszívni a spangliba, addig a kölyök az ugyancsak MC Positive K-val freestyle-ozgatva szórakoztatta a közönséget. Positive K azóta eltűnt, Jay Z-vel kapcsolatban viszont egyáltalán nem az a legfontosabb közlendő, hogy Beyoncé férje lett később…

Hajnali kettőkor aztán megjelent a pali a színpadon egy DJ-vel, akinek a nevét nem értettem, és belekezdett a kedélyes emlékezésbe. BDK felhívott a színpadra egy magát MC-nek tituláló srácot, aki el is nyomott vagy harminckét, bízvást fájdalmasnak nevezhető sort, szerencsére azonban Funktasztikus, a magyar paletta egyik legeredetibb képviselője is felszökkent, megmentve így a hazai mikrofonisták közösségének becsületét – ezután pedig sorjáztak az old school darabocskák. Nem mondhatni, hogy BDK híján volna az energiának, enerváltságot nem éreztünk a koncert közben, mondjuk olyan nagy őrületet sem. Ittuk a pultnál a sörünket, és többnyire jól szórakoztunk, ennyi. Úgy háromnegyed óráig, mert aztán se ráadás, se semmi alapon eltűnt a színpad mögött BDK. Vártuk a második félidőt, de kiderült, ez egy ilyen meccs: hakni jellegű.

Nem lehet eléggé méltányolni a Crazy Stylez szervező és DJ-csapat amúgy nyilvánvalóan kamikaze politikáját: szép lassan a fővárosba csábítani a hiphop aranykorának főszereplőit. Mert bár a tapasztalat az, hogy néhány, a hazai szcénában is tényleges kultuszra szert tett artista koncertjét leszámítva valóban kevesen kíváncsiak ezekre a régi hősökre – azért mégis jó, hogy valaki gondol rájuk, elhozza őket Budapestre, reszkírozza az anyagi bukást is, csak hogy pendüljön az öregróka-rapszív. Mindent összevetve Big Daddy Kane budapesti koncertje rövid volt, kevesen voltak, a nem potyázóknak kicsit drága is lehetett – de azért olyan volt, mint mikor leporolod a régi matchboxokat, és játszol velük egy kicsit: jó érzés.

Enerváltnak nem lehet nevezni