A levegős labirintusban
Méltóságot ajánl vagy kínál nekünk, írta róla Esterházy Péter. A Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett emlékkiállítás sem csupán az életműre, de az emberre is fókuszál, s azt is bemutatja, hogy Márai mellett talán Ottlik volt az, aki a leginkább érvényesen képviselt egy ma már letűnőben lévő életformát. Például azt, hogy ha egy írónak nincs mondandója, akkor legjobban teszi, ha hallgat. Az életmű súlyát ugyanis nem a felesleges kötetek vagy sorok adják. A kiteljesedéshez néha elég egyetlen eltalált regény is.
– Szerettünk volna szembemenni az általános ítélettel – eleveníti fel a tárlat vezérelvét Kovács Ida rendező. Már a kiállítás címét adó Ottlik-novella-válogatás is jelezni kívánja tehát, hogy a száz éve született író a közvélekedéssel ellentétben mégsem volt egykötetes szerző. Persze a „nagyregény”, az Iskola a határon súlyától nehéz eltekinteni, ezért is festették a nagyobbik terem három falára a kőszegi katonaiskola ebédlőjét, homlokzatát és folyosóját. Mert hiába a Buda, a Próza, a Hajnali háztetők, az életmű mögül mégis ez a regény fénylik fel újra és újra.
A térbeli elrendezés elvét például a Budában talált részlet adta. Medve gépével készít felvételeket a regény narrátora, majd kibukik belőle a felismerés: levegős labirintus. Ilyen neki a világ. Kovács Ida a teremben elhelyezett plexilapokkal épp ezt az érzést ébreszti fel a látogatóban. A fontosabb témákat kijelölő és behatároló lapok áttetszősége, tisztasága ugyanakkor az Ottlik-próza jellegére is utal. Hit, Matematika, Sport, Utazás, Nők, Írói Tartás köré csoportosulnak tehát a magyarázó szövegek, részletek.
Megtudjuk, hogy dacból választotta a matematika szakot az egyetemen; megismerjük a családot és a kortársakat; megnézzük Örley István fényképét, akiről a legenda szerint Medvét mintázta, de megnézhetjük a 11 évesen katonaiskolába íratott Ottlikot is a „mafla formájú sapkájával”, ahogy azt nem kevés öniróniával jegyzi meg magáról. Ott van a Nyugat ’39. júniusi száma, melyben Radnóti és Török Sophie versei között ott van az első megjelent novella, A Drugeth-legenda. S persze hogy ott van az Iskola a határon első kiadása is, amely már ’48-ban is nyomdába mehetett volna, de akkor még visszakérte, hogy szöszöljön rajta még vagy tizenegy évet.
Meg is nézhetjük, és meg is hallgathatjuk Ottlikot, részleteket láthatunk a nagy sikerű, az 1987-es filmszemlén bemutatott Hajnali háztetőkből. De több tárgy is megidézi az atletikus termetet, kinek jelenlététől, ahogy azt Tandori írja, mindjárt tágasabb lett a szoba és bensőségesebb, elgondolkoztatóbb a világ. A tárlat elején mindjárt az üveglappal leválasztott dolgozó fogad. Az Ottlik-maratont is megjárt fotellel, lemezjátszóval, íróasztallal, amire csak úgy odadobták a kulcscsomót, de ott van az elmaradhatatlan pipa és kártyapakli, és oldalt az elnyűtt táska.
A második teremben az első cipőtől a halszálkás tweedzakóig ívelnek a tárgyak, az utazóbőrönddel és a bridzsasztallal, az írógéppel és a tagsági igazolvánnyal a Magyar Írók Szövetségébe. Az igazolványképről fiatal, magabiztosnak tűnő szerző néz ránk vissza, vonalzóval húzott, szigorú szájjal. Hát nem az a fecsegő típus, állapítja meg magában a nézelődő, miközben a fotók, szövegek, visszaemlékezések nagyon is társasági, eleven, ám szerény embernek tüntetik föl.
„Van, aki azért lesz író, idősebb korban, mint én, mert valami mondanivalója van. Nekem nem volt semmi különös mondanivalóm, csak az emberi létezés és a világ teljes egésze” – áll a tárlatot mintegy bevezető idézetben. Az a világ, amely már kamaszkorában megtanítja a lázadásra és a zsarnokság gyűlöletére egy katonai nevelőintézet formájában, az élet ocsmányságára és csodálatosságára. És a hatalomtól való különállásra, melyhez élete végéig ragaszkodott. Egyszerűen, magától értetődően.
Az életív elejét és végét két Keserü Ilona-portré jelöli ki: a hatéves kisfiú és a már klasszikus, beérkezett író a nyolcvanas évek végén. Nem könnyű belelátni a még ártatlan csodálkozásba és a már mindennel rendelkező, higgadt tekintetbe a közbülső éveket. Az útkeresést, a sikert, a zsákutcákat, a nem épp nyugodtságáról híres XX. századot. Pedig ott van, néha a kép előtt, néha kicsit mögötte. Benne és bennünk.
