Tudásról és tapasztalatról gondolkodunk ilyenkor, a jelentős művek esetében e kettő poétikailag megformált alkímiájáról. Beszélünk ekképp joggal orosz, német, francia vagy magyar epikáról; Clemens J. Setz könyvét pedig, mintegy az értelmezést megelőző horizonton, a kortárs osztrák próza kérdéseivel szembesítjük.

A recenzens anélkül, hogy irodalomtörténeti mélységekbe ereszkedne, szubjektíve, tehát tetszőlegesen a Kafkán és Krauson, Canettin és Brochon, Musilon és Zweigen át Bernhardig, Handkeig, Jelinekig és Haasig húzódó ívre hagyatkozik, amikor –lásd fent! – úgymond „megelőzi az értelmezést”. Ha összefoglalóan kellene (nem lehet) az említett szerzőkről kijelenteni bármit is, a recenzens a metafizikai otthontalanságnak a negatív misztikában lehorgonyzott lakájosítását emelné ki. Azt, hogy nyilván formai, hangütés- és attitűdbeli különbségekkel, de mindannyian a deromantizált romantika írói, az ethoszát vesztett, tehát a rémtörténeteivel magára hagyott személyiségről alkotott tapasztalat hordozói. A schilleri naiv és szentimentális közötti, az utóbbi javára eldőlt játszma kárvallottjai és vesztesei, akik a természetből való kitaszítottságukat, a felgyorsult civilizációs folyamatot mintha Freud Rossz közérzet a kultúrában című dolgozatának szellemében élnék meg. És közülük számosan a huszadik század egyik legveszedelmesebb és legpusztítóbb életvilágát, dermesztő otthonként, Ausztriában vélik felfedezni.

Setz elbeszélései motivikus értelemben hézagmentesen illeszkednek a sorba. Annyira, hogy azt állíthatnánk, szövegei valahol a handkei, illetve jelineki elidegenedés szcenáriói és a bernhardi kultúrkritikai eszelősség szakadékos partjainál jelölik ki helyüket. És noha az osztrák filmre kitérni túlfeszítené a recenzió kereteit, de Ulrich Seidl Kánikula (Hundstage) című, az osztrák perem- és kertvárosi mindennapokat a maguk aberrált regressziójában megragadó filmjével mutat rokonságot. Ezek a kötődések azonban és természetesen nem kezeskednek Setz írásainak minőségéről. Ha a fenti megállapítások valamire utalnak, akkor az épp az a bizonyos „osztrákság”. Mert Setz történeteiben alapvetően a nyers, mondhatni hivalkodó erőszak, a tolakodó perverzió, vagyis a harsány és naturalista elidegenedésmítosz az uralkodó, amivel a recenzens azt az olvasói benyomását igyekszik ábrázolni, miszerint a Szerelem a Mahlstadti Gyermek idején hatásvadász bulvárpróza. Pontosabban: az osztrák hagyományra tematikusan és stilárisan támaszkodó, annak eszközeit használó álirodalmi ponyva. Túlságosnak tűnnek ezek a szavak, tudja ezt a recenzens jól, és azzal is tisztában van, hogy nem feltétlenül igazságosak, hiszen a kötet tizennyolc, olykor elbeszélésbe forduló novellája között fellelhető néhány igényesebb írás is.

A katolikus úrvacsora szertartását, a bor és az ostya szentségét, a gyerekkori erőszakot nem érdektelen ikonográfiai kifordítások láncolatává szerkesztő, nyitótétel, a Tejüveg ezek egyik darabja, A váza című másik írás, amely az anyja temetésére érkező író sztorijában a szerepcseréket és a tévedéseket játssza ki egymás ellen, szintén ide tartozik. Ellenben a további fejezetek a fertőző névjegyekről (Névjegyek), a tanítványát szexuálisan zaklató, boldogtalan házasságban élő profeszszorról (Az alvó felébred), az óriáskerék egyik luxuslakásnak kialakított kabinjában élő, magányosan maszturbáló Monikáról (Az óriáskerék), a túlélés és a könnyebb élet reményében gyereküket az erdőbe száműző szülőkről (A szülők párbeszéde a Jancsi és Juliskából), a nemi betegséggel fertőzött és a

leg visszataszítóbb és legviszolyogtatóbb pornófantáziát meghazudtoló jelenetekben kielégülő, elvált, de együtt élő házaspárról (A villámhárító, avagy Éducation Sentimentale) olyan fellengzős, semmitmondó és sematikus képét adják a „rettenetes” Auszt riának, hogy a recenzens alig hitt a szemének. Setz a kíméletlenség erejével kívánja szembesíteni a világot annak kíméletlenségével. Tárgyától felvett távolsága akár egy divattervezőé; fantáziája számító, és csupán a klisék szintjén eleven. Kultúrkritikai kamuflázsai gyermetegek és kisszerűek. Ha és egyáltalán, akkor leginkább Elfriede Jelinek manipulált naturalizmusához áll a legközelebb. Erről szokás úgy beszélni,mint az antihumanista kódműködéséről, ám valójában nincs másról szó, mint hogy a szerző mind epikai, mind drámai bátorság híján gyártja mondatait. Alakjai, szituációi, történetei reflektálatlan díszletei egy virtuális világnak. Setz feltehetőleg túl sok tévét és számítógépes játékot nézett; áldatlan gyerekkorától pedig nem tud szabadulni. Könyve csak kietlen exhibicionizmusról árulkodik. A kamaszkori promiszkuitásra jellemző, azon túllicitáló, szánalmas vágykielégítésről.

Clemens J. Setz: Szerelem a Mahlstadti Gyermek idején Európa, 344 oldal, 3200 forint