Verses halál

2012-06-15

Ha vers szól a színpadról, a néző rögtön régi korok történeteire gondol, pedig Aiszkhülosz is, Shakespeare is és Moliere is sokszor kortárs történeteket állított színpadra, csak mai szemmel történeti a jambus meg a rím.

A történet ismerős, a figurák ismerősek, sőt ismerőseink: a mindentudó szomszéd, a falu sorsát föllendíteni akaró polgármester, a celeblány, a „nagy dobást” hajszoló tévériporter, az öt unó asszisztense. Meg a család: az élete befejezésére készülő férj, a feleség, aki előtt esetleg megnyílik a pálya és az anyós. Na ő el nem tudja képzelni, hogy ez az alak egyszer valóban véghez visz valamit!

Halál élő adásban! Örkény Rózsakiállítás című kisregényében is ez volt a tévés vágya.

Az újságíró ábrázol, tájékoztat, de nem avatkozik bele a folyamatokba! Vagy éppen ő gyártja a szenzációt?!

A világ, amelyben ezek az emberek élnek – a mi világunk itt Magyarországon vagy Közép-Európában vagy magában az unióban – egyszerű szabályok szerint működik: „Lehet sok pénzed, farkad kőkemény, / Legfontosabb mégis a víg kedély.”

Hát csak kapkodd a fejed a nézőtéren, kedves olvasó, azonosulj, háborodj föl és nevess! Ha jó a színház, úgyis magadon nevetsz. És vedd észre, mit változtat az, hogy e népség versben beszél a színpadon. Hogy ma van, mégis mintha örök történet játszódna odafönt. Örökké ez történik velünk. Bármennyire erőlködik a kedves zombi, egyre csak nevetségesebb lesz.