Ullmann és két Bergman

2012-06-15

Ha van még értelme arról beszélni, milyen filmek valók 18 éven felülieknek, akkor Ingmar Bergman művei feltétlenül nekik valók. Sokaknak 30 éves kor alatt sem ajánlanám őket. 60 felett is maradandó károsodást okozhatnak. Érdemes kivárni a megfelelő korhatárt.

Mindig is idegenkedtem a lelkizéstől. Az ember jól teszi, ha megpróbál gondolkozni önmagáról, másokról, kapcsolatairól, és még élvezheti is. De a lelkizés félelmetes, őszinte feltárulkozást sejtet, pedig csupán beteges indulat, kíméletlenség, vádaskodás és hazugság árad belőle. Semmit sem gyógyít, legfeljebb gyógyíthatatlan sebeket ejt. Miket is mondunk ilyenkor: „sosem szerettelek”, aztán jön a „tönkretetted az életemet”… Ilyen a lelkünk?

Bergmantól sokáig távol tartottam magam, mert egy-két filmje és az istenítő kritikák alapján úgy éreztem, a lelkizésben keresi a mélységet. De elismertem, és nem a műveltség látszata miatt. Hiteles volt, érződött, hogy hisz benne, és adni akar vele valamit, amitől jobb lehet az élet. Így aztán, ha meg kellett néznem valamelyik filmjét, mindig a hatása alá kerültem.

És most már azt mondom: aki teheti, nézze meg az Őszi szonátát a Duna TV-n! Ne féljen a bergmani lelkizéstől, mert lehet hogy csak izgalmas dramaturgiai trükk. Pompás állapotrajz, izgalmas küzdelem, de nem a szavak tárják fel az igazságot egy anya-lánya viszonyról. Többről van szó. Az önmagunkkal vívott konfliktusról. A világ példákat, irányokat állít elénk: hazát, családot, erkölcsöt, sikert, lótúrót. Követjük őket, pedig másfele mennénk. A lányt az anya számára megközelíthetetlen tehetsége, az anyát a szülői szeretet kényszere nyomasztja… Vagy más, nem tudom. De nem engem kell olvasni, hanem a gátlásosan kiboruló Liv Ullmannt és a kifinomult lefojtottsággal rezgő Ingrid Bergmant nézni.