Kulturális közös kalap
„Államosításnak” azonban ezt aligha lehet nevezni, hiszen az NKA alapítása óta, 1993-tól állami szervezet, amely fölött a törvény szerint a kultúráért mindenkor felelős miniszter gyakorolja a rendelkezési jogot. Más kérdés, hogy ma már az egyetlen olyan forráselosztó kulturális szervezetnek számít, amelyben a döntéshozó kurátorok felét az érintett civil szakmai szervezetek küldik. Pénzügyi forrását pedig korábban éppúgy, mint ma az állam által átengedett adóbevételek teszik ki – amit kezdettől többen kifogásolnak. A kritika szerint túl szoros a kötődés az államhoz, és jobbnak tartanák, ha az NKA független alapítvány lenne, nyugati mintára befektethető (akár az állam által juttatott) alaptőkével és annak elkölthető hozamával. Mondani sem kell, hogy ilyen elképzelések manapság fényévnyi távolságra esnek a regnáló kormányzat törekvéseitől.
Tény, hogy a kultúratámogatásban hamar kulcsszerepet kapott NKA-t eleinte „perszonálunióban” irányították állami vezetők: 1993–1994-ben Fekete György helyettes államtitkárként (akkor az a mai államtitkári hatáskörnek felelt meg) volt az elnöke – ő ma a Makovecz-féle Magyar Művészeti Akadémiát vezeti –; majd a szocialista–liberális kormány hivatalba lépésétől Török András ugyancsak helyettes kulturális államtitkárként elnökölte. De ő megmaradt ezen a poszton azután is, hogy köztisztviselői funkciójából ciklus közben fölmentették. Ettől kezdve kétségkívül olyan elnökei voltak a mecénás szervezetnek, akiket a miniszter nevezett ki, de nem voltak köztisztviselők vagy politikusok (is). Ilyen volt az első Orbán-kormány idején Jankovics Marcell, majd 2002 után az újabb szocialista–liberális kabinetek alatt Harsányi László. A 2010-ben bekövetkezett kormányváltás után ismét Jankovics került az NKA-elnöki (pontosabban: a szervezetet irányító bizottságelnöki) székbe, de őt fölmentették, és L. Simon László úgy ült a helyére, hogy megőrizte az Országgyűlés kulturális bizottságának elnöki posztját is. Ezzel ismét egy – igen sajátos – „perszonálunió” jött létre, amelyben L. Simon országgyűlési tisztségviselőként, politikusként voltaképpen önmagát mint NKA-elnököt ellenőrizte. Ez a visszás helyzet most, államtitkári kinevezésével legalább megszűnik.
Az önálló, főállású NKA-elnöki poszt új helyzetet teremtett a hazai kultúrpolitika gyakorlatában: lehetővé vált, hogy az elnök némiképp a saját elképzelései szerint alakítsa ki a mecénálás szervezeti-működési és részben értékrendjét (miniszteri jóváhagyással). Tehát afféle „kis stratégiát” valósíthatott meg a kormányzati politikán belül, nagyon azonban nem szállhatott szembe az éppen kormányzó politikai erő törekvéseivel. Harsányi László ugyan nem kívánt erről a kérdéskörről nyilatkozni, de nyílt titok, hogy nem volt mindig felhőtlen az együttműködése Hiller István miniszterrel. Még inkább igaz ez Jankovics Marcellre, akit a Fidesz holdudvarába tartozó értelmiségiek kritikája nyomán váltottak le, mert állítólag nem volt hajlandó lecserélni az előző kormány alatt kinevezett kurátorokat. Eltekintve attól, hogy az NKA-elnöknek ilyesmire nincs is jogköre, a hírek szerint néhány kurátor fölmentésére Jankovics javaslatot tett Réthelyi Miklós miniszternek, de éppen Szőcs államtitkár vélte úgy, várják meg, amíg a kurátorok megbízatása lejár, addig ne változtassanak fölösleges feszültséget keltve. Ezen az állásponton volt Réthelyi is, Jankovicsot mégis menesztették.
Helyére a nagyon ambiciózus L. Simon került, aki ügyes húzással teljesen átalakította az NKA szervezetét (amelyre az egyszerűsítés amúgy ráfért), így aztán valamennyi kurátori helyre újakat lehetett választani, méghozzá úgy, hogy az elnök által meghívott szervezetek kaptak lehetőséget a civil helyekre történő delegálásra. Mostanra a legtöbb vitát, feszültséget kiváltó grémiumokban, például az irodalommal, könyvkiadással foglalkozókban a kurátorok meghatározó része a konzervatív, jobboldalhoz közelebb álló körökből, szervezetekből kerül ki. A többek által türelmetlenül sürgetett „őrségváltás” bekövetkezett. Nem véletlen, hogy L. Simon nem akarja kiadni a kezéből az NKA irányítását, hiszen így az idén rendkívül csekély, mindössze 29 milliárdos minisztériumi kulturális büdzsé mellett módja van befolyásolni a 11 milliárdos NKA-keret felhasználását is. Nem beszélve a szorosabb összehangolás más, elvi jellegű lehetőségeiről a két szervezet között.
Érdeklődésünkre az éppen külföldön tartózkodó Török András úgy vélekedett, önmagában nem számít visszás lépésnek az államtitkári és NKA-elnöki pozíció mostani újraegyesítése. Szerinte a fő kérdés az, milyen kultúrpolitika fog megvalósulni ennek révén. Hasonlóképpen értékeli a helyzetet Jankovics Marcell is: – Jelenleg nem látni markáns kormányzati kulturális stratégiát, ha majd lesz, és az jó lesz, akkor a centralizálás akár eredményes is lehet – jegyezte meg a kultúrtörténész-rendező, aki kérdésünkre elmondta azt is, a korábbi hírekkel ellentétben nem kapott semmiféle szakmai megbízást a kultúráért is felelős tárcától azután, hogy távoznia kellett az NKA éléről. Megkerestük Harsányi Lászlót is, aki nem akar véleményt nyilvánítani a fejleményekről addig, amíg a törvénymódosítás elfogadott szövegét nem ismeri.
