A Pécsi Országos Színházi Találkozó állandó versenyen kívüli programjának számított, nélküle hiányos a fesztivál. Legendák keringtek róla, például hogy a megmérgezés miatti félelmében viszi magával mindenhová a holmijait meg a különféle élelmiszereket. Vagy hogy a második világháborúban egy évet töltött a föld alatt, és ez az élmény hagyott az életén súlyos nyomokat. Januárban halt meg. Egy rokona visszaemlékezéseiből derült ki később, hogy a hölgy végzett jogász volt, és tehetségesen fütyült.

Mindezt azért mesélem el, mert ennek az asszonynak a története is benne lesz abban az előadásban (bemutató: szombat este hat órakor), amelyet Schermann Márta pécsi és Pécs környéki civilekkel rendez a POSZT off-programjaként, a FESZTáv című alfesztiválon. (A FESZTáv a szervező Független Előadó-művészeti Szövetség rövidítéséből és a fesztivál szóból alkotott játékos összetétel.) Uránszív a produkció címe, és nemcsak a résztvevői helyiek, hanem a története is. A dokumentarista színház nem újdonság Magyarországon, civilekkel sem először dolgozik Schermann, de itt, a POSZT-on még hasonlóra sem akadt példa.

Csupa igaz történet ihlette legendát dolgoztak egybe a darab alkotói: a Szatyros néni mellett megannyi kultikus pécsi figura bukkan fel benne. Itt van például Csumi néni, aki csumival köszön, és a fiúknak előszeretettel kíván kellemes magömlést. Aki kedves hozzá, azzal ő is az, aki viszont bámulja vagy kellemetlenkedik neki, az jobb, ha szedi az irháját. Hogy miért pont Pécsen él ennyi különös figura? Nem tudjuk, de színházba kívánkozó történeteiket csupa mesebeli névvel kombinálták: Kispénz Géza, Leonárd Lajos, Virágárus Laci. A legendáriumból pedig előkerül a fantomvadállat, a mecseki tigris vagy a Piroska nevű farkas és a nagymama sztorija is. (Ebben az utóbbi szívbajt kapott, amikor meglátta az előbbit, aztán a bajt tetézve az állat még egy gyereket is megtámadott.) Fontos helyre kerül a produkcióban az állatkert is, amely a kilencvenes évek végén szinte mészárszékké vált. Tizenkét kengurut téptek szét harci kutyák, és osztrák vadászok fizettek jelentős pénzt azért, hogy ketrecében lelőhessék Csokit, a barna medvét, majd az erdőbe cipelve fotózgassák magukat és hatalmas zsákmányukat.

Beülünk egy próbára is, ahol a titkos kincsről, a szabadkőművesekről mesél Lovas László, az egykori bányász, aki a Zsolnay-mauzóleum gondnokából lett mindenes. Szerinte a kereszténység és a szabadkőművesség okkult titkai rejtőznek a domborművek és a fényjátékok mögött – ahogy mondja, Pécs lelkét őrizte. Nem csoda, hogy amikor az önkormányzat ki akarta lakoltatni a mauzóleumból, csatát indított ellenük.

Nem sokkal korábban kapták meg a szöveget a szereplők, így még csak ízlelgetik a mondatokat: Hárs Anna dramaturg folyamatosan írja, húzza, formálja a sorokat. A játszók pedig kaposvári színi főiskolások, illetve helyi és környékbeli, művészi kvalitással bíró civilek, akik izgalmasnak találták a Katlan Csoport felhívását. Harmincan jelentkeztek, majd a június eleji, kétnapos workshop után 21-22 főre fogytak. Van köztük hegedűtanár és flamencotáncos, bűvész is, heten pedig a komlói Fekete Láng cigánytánc-csoportból érkeztek. Az utóbbi csapat tagja a tizenhárom éves Utasi Mercédesz is, aki, úgy tűnik, a legkisebb az összes szereplő közül. Színházban lépett már fel, fesztiválon is, de azt mondja, ide nem ő jelentkezett, hanem a táncostársai.

Schermann Márta azt mondja, ne várjon itt senki Ki mit tud?-ot. A lokális történeteket úgy fűzik egybe, hogy minden fellépő megcsillanthassa kincseit, tudását – beleoldva a produk cióba. Amikor a próbára érkezünk, épp pécsi helyneveket – Tettye, Uránváros, Elefántos Ház – kiabálnak lányok és fiúk, mint az adj, király, katonát!-ban, majd az egész lúdbőrözősen príma cigány táncba torkollik. Nem amatőrszínházi előadás lesz, hanem profi – mondja a rendező –, mármint annyira, amennyire ilyet hat nap alatt ki lehet hozni. De hogy a játszóknak és a nézőknek egyaránt fontos lesz ez az előadás, és nyomot hagy maga után, de legalábbis követ dob az állóvízbe, abban egészen biztos.