Macras dolgozott már hátrányos helyzetű amatőrökkel: 2008-as előadását, a Hell on Eartht (Földi pokol) Berlin egyik legproblémásabb negyedében, Neuköllnben élő emigráns családok gyermekeivel hozta létre.

A Trafó színpadán barna Ladát tolnak; a Louis Vuitton-mintákkal cifrázott tragacsba legalább húszan préselődtek be, ketten a csomagtartóból másznak elő. Egy fémkonténerből marcona férfiúk lépnek ki, hogy birtokba vegyék hangszereiket (hegedű, dob, szintetizátor, gitár, bőgő). A cseh és szlovák kvintett szolgáltatja az élő muzsikát a másfél órás szociogiccshez, melyet Kusturica és Almodóvar végletekig lebutított paneljeiből eszkábáltak össze. A selejtes dramaturgiájú romarövüben a bornírtságot ötvözték a sztereotípiákkal – másfél órás, felhőtlen szórakozást kínálva az etnikai kisebbség iránt biztos távolságból érdeklődő, fizetőképes publikumnak. A keserédes dajdajt meg-megszakító, iskolásan fölmondott bulvársztorikból kiderül, hogy Viktória (20) és a pánikbeteg Magdi (31) kamaszként esett teherbe egy drogos, élősködő, börtöntöltelék mihasznától. A díszletzebra hátán apácaruhában bevonuló Fatima (egykoron Rajmund) nemátalakító műtétre gyűjt, előadó-művészi karrierről ábrándozik, és kétszer jelentkezett a Megasztárba sikertelenül. Iván papa példás házasságban éldegél nejével, de mostanság fontolgatja, hogy famíliájával Németországba vándorol. A táncosnak készülő, rikító hajszínű, kövér-lomha Ádám (19) aszpirinnel követett el öngyilkossági kísérletet, ám hiphoptanárként rátalált a boldogságra. Ennek igazolására Adele slágerére, a Rolling in the Deepre cammog egy műkedvelő össztánc keretében.

Az unalom és a gondolattalanság mocsarába fulladó esztrádba fals hangok keverednek, mikor németül eldarálják, hogy Leni Riefenstahl A hegyek alján (1941–1944) című alpesi melodrámája mediterrán hangulatú jeleneteihez a maxglani internálótáborban válogatott cigány statisztákat – hogy leforgassa a német filmipar legdrágább celluloidját, ingyenes kényszermunkával. A nagyközönség számára ismeretlen lidérctörténet néhány perces közjátékká törpül, amelyet carmenes-spanyolos táncika, suta kontaktimprovizáció és az ExperiDance bazári esztétikáját idéző, street dance-szal vegyített cigánytánc hivatott feledtetni. A szilaj hepajban (a vezeklő rasszista a romákkal ropja) pillanatra villan föl a graffitiszöveg: a cigányok a pokolban égnek el.

A banális szalonkatyvasz egyetlen őszinte-fölkavaró epizódja, mikor a trupp elénekel egy zsoltárt, a Csak sírok-rívok nagy nyavalyámban-t, melynek második sora („Elfogyatkoztam gondolatimban”) szimbolikus értelmet nyert. A szellemileg deficites, ihlettelen konzumtermék roma szereplői az önbecsülésük kivívása helyett megrázó önelvesztésről tanúskodnak. Termesz rágta nyelven dadognak egy, a sorsuk iránt érzéketlen, képmutató, politikailag korrekt EU-projekthez asszisztálva. A jelenség Fliegauf Bence a hazai cigánygyilkosságok inspirálta, sötét közhelyekből összegyúrt, trendkövető opusára, az Ezüst Medvével díjazott Csak a szélre emlékeztet. És arra a velőtrázó hamisságra, amikor a képíró kaméleon új (kereszt)névvel, a filmjéhez szabott imázzsal, cigánykalapban pózolt segélyből tengődő amatőr színészeivel a Berlinale vörös szőnyegén. Ugyanazt teszik velünk az emancipált kultúrcsordával, mint Fliegauf és Macras romáival: becsapnak, akár egy nagybeteget.

A selejtes dramaturgiájú romarövüben a bornírtságot ötvözték a sztereotípiákkal