London hozzánk iparkodik
Az Iparművészetinek (IM) kölcsönzött 320 műtárgy között ugyanis ott az a 40 × 30 × 17 centiméteres, gipszből készült fügefalevél is, amelyet Nagy-Britannia XIX. századi uralkodónője helyeztetett ajándékba kapott szobormásolatának intim zónájára hölgyvendégei fogadásakor – a szégyenkezés és a szörnyülködés elkerülése végett. A lapulevélnek is beillő ágyéktakarót Domenico Brucciani vállalkozása készítette, amely az 1860-as és az 1920-as évek között a British Museum és a South Kensington Museum fontos gipszöntvény-beszállítója volt. Utóbbi intézményből alakult ki egyébként a világ jelenlegi első számú iparművészeti múzeuma, a Victoria&Albert. Nevét azért kapta részben Albertről (a királynő férjéről), mert a herceg kezdeményezésére rendezték meg 1851-ben, a londoni Hyde Park Kristálypalotájában az első világkiállítást, vagyis a „minden nemzet iparának alkotásaiból rendezett nagy kiállítást”. A gyártott termékek első nemzetközi seregszemléjének ötlete állítólag bonni tanulmányai hatására pattant ki Albert fejéből, ugyanis ebben az időszakban lendült fel olyan mértékben a gyáripari termelés mellett a formatervezés, hogy már iparművészeti tárgyakról lehetett beszélni.
A monumentális tárlat sikere után, 1852-ben meg is alakult Londonban a Museum of Manufactures, majd egy év múlva a Museum of Ornamental Art, amely 1857-től South Kensington Museumként működött, majd 1899-ben maga Viktória királynő rakta le a róla és férjéről elnevezett gyűjtemény alapkövét. Ezzel „lavinát” indított el: a következő években sorra nyíltak ugyanis a kontinens iparművészeti múzeumai Bécsben, Berlinben, Budapesten (1872), végül pedig Rómában.
Most a bonni Kunst- und Ausstellungshalléból érkezett a VAM 17 fejezetre tagolt anyaga az Üllői útra, ahol a londoni múzeumalapítástól az 1800-as évek végén virágzó arts and crafts mozgalom tárgyain át az iszlám és India által inspirált iparművészeti alkotásokig, sőt a kortárs dizájn néhány példájáig kísérheti a múzeum történetét a látogató. Mindeközben a vörös-fehér-világoskék kiállítótérben a VAM-ról szóló dokumentumfilm pereg, a tárlat második terméből kilépve pedig átalakított könyvtárszobában találja magát a kiállításnéző, ahol – a még előtte álló ötteremnyi látnivaló előtt – megpihenhet, olvashat egy kicsit.
Tagadhatatlan, hogy ezen a kiállításon (mint bármelyik másikon is) át lehet rohanni úgy tizenkét és fél perc alatt, mert a tárgyak kutyafuttából is igen szépek. A másik lehetőség viszont az, hogy az ember csak az olasz Angiolo Barbetti diófa kabinetszekrénye elé „leparkol” vagy tizenkét és fél percre, és centiről centire végigpásztázza az egyébként drabális bútordarab összes faragványát az első puttótól az utolsó falevélig.
Nem az az ide-oda akasztgatható darab Henry Courtney Selous műve sem. A Viktóra királynő 1851. május 1-jén megnyitja a világkiállítást című kép installálásáért az IM munkatársai valóságos „logisztikai hadjáratot” folytattak – meséli a múzeum kiállításszervezési osztályának vezetője, Naszlady Ágnes. A 150 kilós festmény elhelyezésénél pedig csak egy árnyalatnyival lehetett könnyebb felfüggeszteni William Morris több méter hosszú, akantuszlevelekből, virágokból és állatokból komponált falikárpitját, Az erdőt. Bár ez a Művészet mindenkinek című kiállítás egyik legimpozánsabb darabja, a tárlat jelképe mégsem ez lett. Hanem egy jacquardszövésű,kobaltkék selyemruha, amelynek csak egyik különlegessége, hogy az adományozója nagyanyja viselte, méghozzá az 1862-es londoni világkiállításon. (A VAM ugyanis az 1960-as évekig elvétve gyűjtött kortárs divattermékeket.) A másik érdekesség, hogy selymét már az úgynevezett anilinkékkel festették, amely az indigót jelentő portugál anil szóról kapta a nevét. Ezt a színezőanyagot 1856-ban, malária elleni gyógyszer után kutatva fedezte fel véletlenül az akkor 18 éves William Henry Perkin, forradalmasítva ezzel a szintetikus festékipart. A korábbi indigóalapú festékkel ellentétben ugyanis ez a kék nem kapott tompa vöröses mellékárnyalatot, és nem látszott zöldnek a gázlámpák fénye mellett sem. A paszománttal szegélyezett, krinolinos ruhakölteményről nyilvánosságra hozott legfelháborítóbb adat azonban mégsem ez, hanem a derékbősége: 60 centiméter.
