Pünkösti Árpád írja ezt a Magyarország felfedezése honlapján a könyvsorozat történetéről szóló összefoglalójában. Mi van? A valóság és a szociográfia, mint a valóság tükre, került szembe egymással? Igen, szembekerült, véli az író-szociográfus – évtizedek óta e sorozat mindenese –, mégpedig úgy, hogy a mai társadalom nem kíváncsi a saját éltes tükörképére. Erre utal a gyérülő példányszám, az alig észrevehető visszhang, az elfogyó támogatás.

A sorozat a rendszerváltás után követte a múlt század harmincas éveinek Szabó Zoltánnal, Erdeivel, Féjával, Illyéssel és másokkal fémjelezhető hőskorszakát, és a hetvenes évek eleji föltámadást. Ám az utóbbi években jó, ha csak a korábbi tizedére, 800-1500-ra csökkent a művek példányszáma, és nem biztos, hogy ennyi mindig el is fogy. Pünkösti megjegyzi, második kiadást követelő zajos sikert csak Závada Pál Kulákprése (1991) és Szilágyi Gyula Tiszántúli Emanuelle-je (2001) vívott ki magának – több mint húsz kötet közül. Pedig sorolni lehetne fontos műveket, Márkus István, Iványi Gábor, Tábori Zoltán, Pünkösti és mások könyveit. És két évtized alatt eltűnt az intézményi háttér is.

Korábban az Írószövetség volt a sorozat „gazdája” és az utóbb tönkrement Szépirodalmi a kiadói támasza. Miután bejegyeztették a Magyarország Felfedezése Alapítványt, a Sorostól, a Budapest Bank alapítványától és a Kulturális Minisztériumtól kaptak támogatást. A kiadást a Magyar Könyvklub folytatta, amíg tudta. Amikor már nem tudta, három év kimaradt, de 2004-ben ismét föltámadni látszott a folyam Kun István A feláldozott Bereg című kötetével. A korábbi kulturális miniszter, Hiller István kétszer hatmilliós támogatásából működtek, amíg az is el nem fogyott. Az idén megjelent kötet, Szuhay Péter Sosemlesz Cigányországa mellett három újabb készül, készülne, egyebek között Tódor Jánosé a cigánygyilkosságokról. Csakhogy az Osiris, a mostani kiadó is kénytelen volt takaréklángra kapcsolni.

Nem épp derűs kép. Hasonló bontakozott ki a Litera.hu mai szociográfiáról rendezett beszélgetésén nemrégiben. A résztvevők közül Závada Pál úgy vélte, ma már nem könyvekből akarjuk megtudni, mi van az országban, inkább rákattintunk a világhálóra. Szerinte a szociográfiának akkor van még esélye, ha gyorsan tud reagálni az aktualitásokra, és nagyon színvonalasan. A műfaj folytatása mellett érvelt az irodalmár Szűcs Teri is, kifejtve, a mai médiaáradat ellenére sem tudjuk, mi rejlik a társadalom mélyén, milyen például a mélyszegénység. Médiakritikát fogalmazott meg Tódor János: szinte hiénaszerű újságírói vizslatást tapasztalt a cigánygyilkosságok helyszínein, ahonnan kampányszerűen tudósítottak, mára azonban már senki sem foglalkozik a témával, holott föl kellene rázni a társadalmat. Az újságírás szerinte általában nem alkalmas igazi valóságföltárásra, mert szükségképpen felületes. Vannak persze lelkiismeretes újságírók – ismeri el ő is –, a szociografikus riportkészítés azonban hálátlan műfaj, rengeteg időt, fáradságot emészt föl, megélni pedig nem lehet belőle. Döbbenetes volt, amikor a szerző észak-magyarországi tapasztalatai kapcsán arról számolt be, több faluban a helyi közigazgatás már nem csupán rokonszenvez az újnyilas eszmékkel, hanem a gyakorlatba is próbálja átültetni azokat. Sokan erről sem tudnak, vagy nem is akarnak tudni.

Nem hívták meg Pünköstit a Litera. hu rendezvényére, de Tábori Zoltánt sem, aki kiváló szociográfiai riportjaiért több elismerést kapott már. Ő három okát látja a műfaj iránti érdeklődés szamárbőrszerű zsugorodásának. Részben azt, hogy drágák a könyvek, és a könyvolvasás egyébként is visszaszorul. Most már bánja, hogy csak két riportját engedte a világhálón megjelenni teljes terjedelemben. És úgy véli, megváltozott az olvasás ingerküszöbe is: a hosszas leírások ma kevésbé vonzóak, mint korábban.

Táborinak egy-egy riportja majd egyhavi munkájába telik: 3-5 napot tölt a „terepen”, további három hetet a megírással. Az elérhető legnagyobb honoráriuma 110 ezer forint – vajmi kevés egy háromgyerekes család eltartásához. Szerencsére van „civil” foglalkozása, és műfordító is, legutóbb Dickens Ódon ritkaságok boltja című regényének átültetése jelent meg tőle az Európa Kiadónál. Úgy volt, hogy a cigánygyilkosságok helyszínein készült „faluportréiból” is kötet lesz a Magyarország felfedezése sorozatban, de az alapítványi kuratórium elutasította a kéziratot. Ennek okáról sem Tábori, sem Pünkösti nem akart részletekkel szolgálni. Ha az volt a kifogás – mint hírlik –, hogy az írások összességében sematikus képet festenek a cigányok és nem cigányok viszonyáról ahelyett, hogy mélyebben elemeznék azt, ebben e sorok írója tamáskodik – igaz, csak néhány riport olvastán. A tervezett könyv mégis megjelenhet, a Cartaphilusnál. A filmregényeket fő műfajának tekintő kiadó akkor hozza ki, ha elkészül Szomjas György rendező tervezett, Tábori írásait fölhasználó dokumentumfilmje, amelyhez a mű megjelentetését kapcsolnák. Mellesleg Fliegauf Bence is ezekből a riportokból merített Csak a szél című játékfilmje forgatásához…

Pünkösti most már az internetes megjelenésben látja a Magyarország felfedezése folytatásának egyetlen lehetőségét. Ám ezt is finanszírozni kellene. A kultúráért felelős tárcához írt támogatást kérő levélre válaszként nagyon elismerő véleményt kaptak a sorozatról, pénzt azonban nem. A kért szerény összegnek a töredékét sem, pedig „ha szegény az eklézsia, úgy lehetne takarékoskodni, ahogy ők maguk javasolták volna: a tudományos művekhez hasonlóan a szociográfia is válassza az olcsóbb megoldást” – mondja a kurátor.