Kalmár Pál húsz évig az ország legismertebb, legnépszerűbb sláger-, operett-, magyarnóta-énekese, a legmenőbb pesti zenés kávéházak sztárja volt, megszámlálhatatlan lemeze jelent meg a legnagyobb kiadóknál, a rádió folyamatosan ontotta a dalait, röviden: a csapból is ő folyt. Tangókirályként tisztelték – nem volt az országban olyan előadó, aki nála jobban értette és érezte volna ezt az akkortájt különösen népszerű műfajt. (Az életrajzot Bajnai Klára egészítette ki tudományos értékű diszkográfiával: több mint ezer tétel szerepel benne.)

Az 1900-ban, Mezőtúron született Kalmárt katonatisztnek szánták. Kijárta a cőgerájt, kadétként megsebesült az I. világháborúban, az első, nem túl boldog békeévben azonban csinált egy nagy hátraarcot: beállt statisztának a Vígszínházba. Szépen énekelt, ezt tudatták is vele, viszont azt is, hogy operaénekes nem lehet, ahhoz nem elég a hangmagassága. Ettől függetlenül komoly énekmesterekhez járt, sőt elvégezte a színitanodát is. A húszas évek közepén beállt a Mariházy-féle vándortársulathoz, Kaposváron, Sátoraljaújhelyen, Kisvárdán és Pécsen bukkant fel ez idő tájt, főleg bonvivánként, de különben mindenféle szerepben –még Shakespeare-t is játszott.

Élete legnagyobb fordulópontjához akkor érkezett el, amikor egy cimborája unszolására dalra fakadt a Sándor utcai Szarka vendéglőben. Meglehetős sikert aratott a publikum körében – de micsoda véletlen: épp ott ült a Columbia lemezgyár hazai helytartója is, aki azonnal próbafelvételre invitálta a fiatal dalnokot. A próba sikerült, hősünk ezután egymás után készítette a lemezeket. Hamarosan szemet vetett rá a város egyik legelegánsabb kávéháza, a Rákóczi út–Síp utca sarki Ostende is, amelynek volt egy pluszerénye: a rádió akkori stúdiója mellett működött, így rendszeresen sugároztak belőle élő közvetítéseket. A rádiós karrier is beindult tehát. Kalmár 1939-ig énekelt az Ostendében, majd jött a háború, és ismét felvette az egyenruhát. Az ukrán frontra került gépkocsizó tisztként, munkaszolgálatosokat vezényelt, a visszaemlékezések szerint olyan emberséggel, amihez óriási bátorság kellett.

A felszabadulás után egy ideig az ugyancsak nevezetes EMKE-ben bűvölte el a nagyérdeműt,majd 1949-ben, emberség ide vagy oda, nyolc hónapra Tokodra irányították mint osztályidegent. Úgy találták, jobban passzol hozzá, ha inkább kényszermunkát végez (fakitermelés), mint ha énekel. Nem sokkal ezután megkapta a kitelepítési parancsot is a festői Jászkarajenőre, de ezt megúszta: egyik volt kiskatona gépkocsivezetője, a később SZOT-főtitkárrá lett Gáspár Sándor három nap után családostul hazamenekítette. Egy Garay utcai vízlágyítókészülék-gyártó üzemben talált állást, ÁVO-megrendelésre dolgozott betanított lakatosként, olyan odaadással, hogy hamarosan sztahanovistává avatták.

1954-ben léphetett újra közönség elé, a budai Márványmenyasszonyban, ahol ’68-ig láthatták-hallhatták: akkor betegség támadta meg a gégéjét, soha többé nem énekelt. De azt megérte, hogy dalait később – egy jó beosztású rajongója, Sághi István kitartó lobbizásának köszönhetően – három lemezen is kiadták megint (1980, ’85, ’87). Kalmár Pál 1988. november 21-én hunyt el.

A jegyzeteket és a névmutatót nem számítva is 231 oldalas kötet (150 képpel, CD-vel) két évig készült. Az emlékek egy részét vastag pókháló óvta a napvilágtól, a fehér foltokat a szerző csak acélos kitartással vagy a jó öreg vakszerencsének köszönhetően tudta eltüntetni, mégúgy is, hogy a családban őrzött összes – nem kevés – dokumentum a rendelkezésére állt. A vándorszínészéveknek például se híre, se hamva nem volt az egykori ikon fia, Kalmár János New Orleans-i fiókjaiban lapuló iratok között; ezeket az adatokat az Országos Széchényi Könyvtárban, vidéki napilapok kritikáiból kellett kibányászni. Ugyanez áll a regényes élet-

utat keresztező figurákra is. Az Az én babám egy fekete nő vagy a Lesz maga juszt is az enyém komponistájáról, Márkus Frédiről például csak kínnal-keservvel sikeredett egyetlen árva fotót keríteni egy régi rádióújságból, a nagyszerű énekmester, az operacsillagok tucatjait (és Kalmárt is) művésszé nevelő Makai M. Mihály halálának időpontját pedig végül a Google dobta ki egy ’56 civil áldozatait sorakoztató honlapon.

Saly Noémi szerint a sok fehér folt a Bartókra és Kodályra hivatkozó ízlésterror következtében alakult ki és lett ekkora. Belénk verték, hogy a klasszikus és a népzene között gyakorlatilag nincs semmi, pontosabban: ami van, az értéktelen. A szerző ezt a leghatározottabban elutasítja: a két háború közti városi szórakoztató zene ugyanúgy része a magyar kultúrának, mint a Kékszakállú vagy az „Átal mennék én a Tiszán ladikon”. Remek slágerek százait olyan profik írták, akik közül nem egy és nem kettő Bartók és Kodály évfolyamtársa volt a Zeneakadémián – csak aztán máshol kötöttek ki. Saly természetesen nem állítja, hogy a klasszikusokat és ezt a könnyed muzsikát azonos mércével kell mérni, de azt igen, hogy a műfajnak és legnagyobbjainak ez a tökéletes semmibevétele felháborító. Amint írja: a maga helyén egy zaftos kispörkölt is ugyanolyan emlékezetes gasztronómiai élményt tud okozni, mint egy homár konyakkal és citromfűvel...

Kalmár Pál