A produkció nemhogy feliratkozott a teátrum emblematikus zenés darabjai közé – a hatvanas években ilyen volt a Potyautas vagy A kaktusz virága –, hanem annak a kettőnek az egyike, amelyből film készült. (Először A miniszter félrelép került a mozivászonra.) Pedig Léner Péter, a színház korábbi direktora sem Fenyőt, sem a számait nem ismerte, amikor a dalszerző-szövegíró-énekes 2001-ben megkereste őt. Csupán egyetlen emléke volt róla, az is harmincéves: Balatonedericsen olvasott, amikor a másik szobából éktelen lárma zavarta meg. Átment feldúltan, és – még nagyobb megrökönyödésére – felesége meg két gyermeke a tévé előtt énekelt és táncolt. Családtagjai ráadásul átszellemülten mutattak a képernyőre: a Hungária és a Limbo-hintó!

Lehet folytatni: Léner Méhes László rendezővel „két szót sem váltott” addig, amíg fel nem kérte a musical színpadra állítására. S hogy miért őt választotta? Ugyanazért, mint a darabot. „Ha a tánciskolában felkérsz egy lányt, nem gondolkodsz azon, mi lesz, hogyan lesz – említi. – Ha három perc múlva lekérik, peched van. Ha nem, bármi megtörténhet, akár még életre szóló kapcsolat is születhet. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a színházban nem minden döntés racionális, az igazán nagy dolgok nemegyszer véletlenül jönnek.”

Eleinte Fenyő is idegenkedett, leginkább attól, hogy Léner az első találkozások egyikén feltételül szabta: csak akkor hajlandó eltűnődni az ötleten, ha a rockbajnok színpadra lép. Csakhogy Fenyő, akárhányszor állt is a dobogón, szerepet soha nem játszott, és a próbafolyamat közben az is gyötörte, hogy őt magát valamiképpen „átoperálják”. Annál szebb, hogy ma már úgy véli: „Nem tudom, melyik a nagyobb élmény a számomra. Az, hogy beírtuk magunkat a színház történetébe – ráadásul úgy, hogy Tasnádi az életemet elevenítette meg –, vagy az, hogy bekerültem ebbe a közösségbe.”

Fenyőből a színház hozta ki az emblematikus nyitószámot, az Angyalföldi pálmafákat: ez a dal eredetileg nem volt benne a darabban, de a komponista a próbák hatására megírta, és végül – nagy nehezen – beerőltette. Sőt úgy gondolta, címadó szerzeménnyel rukkolt ki. Ám Léner ragaszkodott a Made in Hungáriához, mert meggyőződése volt: amiről itt szó van, az nem csupán egy városrészre érvényes, az magyarországi ügy. Pedig a volt igazgató a legjobb véleménnyel van a XIII. kerületről: „Noha terézvárosi vagyok, Angyalföldet nagyon megszerettem, mert humánus, érzelmes, korrekt.”

A darab is az. Alighanem ez a titka annak, hogy tizenegy esztendeig, a József Attila fennállásának ötödében játszották. Azt fejezte ki: minden rossz ellenére élni jó. Ezt a jó színház megerősítheti. A rosszért meg nem érdemes elmenni otthonról.

Itt viszont az történt, hogy csaknem 200 ezren konstatálták őszinte örömmel: hazatért egy parki jómadár…