Pierre Boulez a nehezebb eset, nem érti az ember, hogy ha valamit egyszer már lemezre vett, akkor miért ugrik neki húsz évvel később, ugyanazzal a zenekarral, csak rosszabb minőségben. Ahogy Boulez azelőtt elkezdte a Sacre-t, az ember azt érezte, hogy végtelen higgadtsággal elemzi saját pusztító szenvedélyeit, micsoda szép hasadás, és ahogy a darab leg elején a fafúvók szólnak, amilyen hihetetlen összhang van közöttük, mintha egyetlen hangszert kezelne a karmester, együtt billen a tempó és a hangmagasság, ahhoz kár hozzányúlni, kár még egyszer belekezdeni, csak saját homlokáról tépi le a babért a karmester. Amit meg is tesz, ráadásul a hallgató a második kísérletnél azt érzi, hogy amilyen bravúros, olyan hideg, már nincs mit néznie, elemeznie önmagán Bouleznak, kiégett, de nevezhetjük ezt alázatnak is, mondjanak el a hangok mindent, legyen Stravinsky a főhős.

Talán ez fontos, a sorrend. Véletlen is lehet, de beszédes véletlen: Boulez lemezén előbb jön a Petruska, utána a Sacre, mintha történelmi összefüggésbe akarná helyezni a két darabot, mintha azt akarná megmutatni vagy megkérdezni, mi történt Stravinskyval a Petruska és a Sacre között. Az egyik még közönségbarát, népi hangokkal, keringőkkel földobott balett, a másik a XX. század leghíresebb zenei botránya. Jogos a kérdés, Stravinsky eredetileg is a Sacre helyett írta a Petruskát, már meg voltak állapodva Gyagilevvel, hogy megkomponálja látomását az orosz tavasz születéséről, amikor gondolt egyet, és belekezdett a vásári történetbe. Illetve akkor még nem ebbe kezdett bele, csak egy zongorás szimfonikus darabba, a rémült Gyagilev kedvéért lett a Petruska mégis balettzene. A történet megfordult a Sacre esetében, bár balettzene eredetileg, és ma is táncolnak rá itt-ott, túl sok az akusztikai hatás, jobb helyen van a mű a koncertteremben vagy a hangszórókban. Mindenesetre a kérdés Bernsteinnél föl sem vetődik, zene ez is, az is, ma már tudjuk, hogy Stravinsky nem a zene halálát, hanem az életét jelentette, még ha elfordult is így a világ a nagy szimfóniai eszmétől, a fejlesztett, átalakított, körbejárt, kibontott témától, hanem a balett igényeinek megfelelően mindig új és új, rövid és karakteres impulzust kapott a zenei folyamat. A zenei téren Bouleznál jóval demokratikusabb ízlésű Bernstein egyáltalán nem érezteti a különbséget a két balett között, számára a Petruska és a Sacre egyaránt abszolút zene, és egyaránt történet is. Boulez analitikusságával, pontos ütemezésével egyenesen szembe indul, nagyon is hallható a felvételen a karmester jelenléte: dobog a sarkával, ráénekel a szólamokra, éli a zenét, nem csak előállítja.

Csakhogy a helyzet nem annyira egyszerű, hogy akinek több az agya, az hallgassa Boulezt, akinek több a szíve, annak ott van Bernstein. Mert az Izraeli Szimfonikusok, szép hírük dacára nem mérkőzhetnek a clevelandi zenekarral, illetve mérkőzhetnek, csak minek, kikapnak tőlük. Minden ponton, a fagottos már a Sacre első hangjainál sem tudja tartani a tempót, az egész fafúvós részlegben van valami klezmeres nyöszörgés, ami nem illik a választott művekhez. Van valami puhaság az egész előadásban, néha már ernyedtségbe átmenő lágyság, amitől csak azt nem lehet érteni, hogy miképpen lett botrány a bemutatón, amikor olyan szép ez a zene. Néha nagyon püfölik az üstdobot, az igaz, de ilyen tréfát már Haydn is megengedett magának, több mint száz évvel korábban, csak nem akadtak föl ezen.

Lehetne ez híradás az örök elégedetlenségről, mióta dolgoznak ezen a művön, minden karmester számára kötelező feladat, hogy bizonyítsa rátermettségét, végtelenül kifinomult hallását, ritmikai érzékét, és tessék, még mindig itt tartunk, ugyanaz és mégis egészen más, kőbe, fémbe, műanyagba vésve és mégis a pillanatnak engedelmeskedve, esetlegesen. Ha nem volna tőle annyira jó kedvem, biztosan elégedetlenkednék is.