A rendezés ugyanis éppen annyira izgalmas vagy érdekes, amennyire felfoghatatlan. Pedig az első percekben minden nyilvánvalónak látszik. Egy uszodai versenymedence körül kezdődik a játék. Az ősz szakállú, fehér bozontú vén király a medencében úszást imitálva érkezik lányai szeretetnyilvánítási versenyére. A két nagyobb lány meg drabális úszónőként pattan a startkövekre, hogy operai módon eláriázza álságos vallomását. Elég nyilvánvaló jelentése van annak is, hogy az álnok Edmund eleinte mosószereket kotyvaszt, később szakácsnak öltözve főzi ki aljas terveit. Az is könnyen értelmezhető, hogy az ugrótornyok a két gonosz lány várait jelzik, melyek között olykor van átjárás, máskor a kapcsolat megszakad. Nyilvánvalónak tetszik az is, hogy a háttérben valaki vasvillával ruhaféléket halászik a medencéből, köztük olyanokat is, amelyeket a szereplők vetettek le.

David Svehlik és Sasa Rasilov

Az alig félórányi második rész, amelyhez át is kell rendezni a díszletet, önmagában ugyancsak megszokott utalásokból áll össze. Mintha egy verniszázson lennénk, ahol modernkedő előkelőségek ünneplik magukat, miközben az Edmund által elfogott Lear és hűséges lánya, Cordelia a mutogatott műtárgyak között függ kikötözve. Középen egy püspöknek öltözött fiatalember hever, Netán ő is műtárgy? Nemigen tudok rájönni a jelrendszer megváltozásának okára. A gúnyolódó groteszk látásmód persze összeköti őket, de más nemigen. Lehet, hogy a magyarázat a középső részben rejlik, de ott alighanem elvesztettem a fonalat. Bár lehet, hogy a rendező is. A játék hangulata változik, a szertelenül mókázó gúnyolódás megkeseredik. Az alsóneműben rohangáló szereplők egy része meztelenre vetkőzik. Lear megszabadul vénsége és királysága díszeitől, a szakálltól és a hosszú, bozontos hajzattól is. Bús, középkorú férfi marad belőle. A Franciaországba távozott Cordeliát a meglehetősen ismert értelmezés szerint azonosítják a bolonddal, aki gúnyolódva fegyelmezteti, szánakozva óvja a bomló elméjű aggot. Ő idővel jól vasalt csíkos rabruhát ölt. Kent és néha mások is kötögetnek, horgolgatnak a háttérben. Gyakorta rockos hangzású zenei betétek, dalok szakítják meg az amúgy is töredékesen előadott cselekmény menetét.

A játék, a színpadi gondolkodás szabadsága kétségkívül lenyűgöző, az átfogó, a jól követhető értelmezés egységének hiánya zavaró. Bár valószínűleg egyik a másiktól elválaszthatatlan. A rendező oly bátran hág át minden korlátot, hogy merész szökkenései követhetetlenekké válnak. Maradéktalanul élvezhető viszont a színészi játék, olykor a puszta jelenlét. A címszereplő David Prachar formátumos, akadályokat nemigen ismer, főszereplőnek született. Teste-lelke rugalmas, rászedett királya lehet komikus aggastyán vagy kortalan férfi, vezetheti hamis biztonságérzet vagy gyötörheti kétségbeesés, megkötözve is ő van a központban. Katerina Winterova a bolonddá változott Cordelia szerepében apró, szomorú kobold, reménytelenül igyekvő gyermek, önzetlen, koravén bölcs. Az Edmundot alakító Sasa Rasilov cinikus játékos, öncélú gonosz, gaztettei inkább az emberiség kigúnyolását, mintsem önérdekét szolgálják.