Szemeszternyi nyelvtanulás és baráti vécserek mellett rádióhallgatásra, tévénézésre nemigen jutott idő, a klaszszikus értelemben vett internet akkor még nem létezett, mobiltelefon se volt, két-három órát kellett várni a vlagyimíri postán, hogy előjegyzett hívásunkat kapcsolják, aztán, ha nem vette fel senki, még a tárcsázási díjat is levonták. Egy bulocska ára, ha ez mond még valakinek valamit.

Mindebből látszik, hogy otthoni hírek nemigen jutottak el hozzánk abban az időben, azt is csak levélben írta meg valaki, hogy meghalt Ruttkai Éva. Csomagjaink hetekig keringtek a nagy birodalomban, a nekem feladott mogyorós csokik például sosem érkeztek meg, talán egy irkutszki családnál kötöttek ki, de szobatársam se járt nagyobb szerencsével, mert hőn várt falusi kolbászai megpenészedtek a hosszú út alatt.

Nos, ebből a különös elzártságból 1986 karácsonya előtt végre hazaérkezve döbbenettel tapasztaltuk, hogy rokonaink és barátaink ez alatt a fél év alatt megbolondultak, kivetkőztek magukból, rájuk sem lehet ismerni, mintha zombivá vált volna valamennyi. Egy Isaura nevű rabszolganőt emlegettek, mi több, voltak, akik pénzt is gyűjtöttek a kiszabadítására. Isaura-lázban égett az egész ország, később még a Friderikusz-show-ba is meghívták a brazil szappanopera szép rabszolganőjét alakító Lucelia Santost (magyar hangja Dettre Annamária).

Ám mi, a „birodalomban” veszteglőkmindebből semmit nem értettünk. Kimaradtunk, kirekesztődtünk, perifériájára szorultunk egy korábban ismerős közegnek, s csak néztünk, mint a moziban. Ezt a különös, szorongató érzést fedezem fel mostanában, miközben az egyetlen, nálam is függőséget okozó sorozatot követem: a Doktor House-t.

Rabja lettem én ennek a morcos doktornak, és mélylélektanilag meg sem akarom magyarázni, mivel nyűgöz le egy tahó, érzéketlen, önző és rigolyás pasi (az eszével naná...! és persze mert nem önző, nem tahó, nem érzéketlen, csak annak tűnik, jó, megengedem, rigolyásnak még rigolyás). Ám mostanában, mint egy viszszapöckölt pingponglabda, csak kapkodom a fejem. Azt gondolnánk, hogy egy „sorozat” magában foglalja azt a logikai ívet, miszerint az előző részre ráépül a következő, ha történetében nem is, de főbb szereplőiben mindenképp.

Ám a TV2 megteszi velünk – s nem először! – azt a barbárságot,hogy fogja, és visszapörgeti a szériát. Eljutunk a nyolcadik évad első harmadáig, Lisa Cuddy, a bájos kórházigazgató már sehol, új stábja van doktorunknak is, aztán egyik este bumm, két évaddal visszarepülünk, a kórházigazgatómegint a régi, a stáb is, ismerünk mindenkit, a történetet már láttuk, tudjuk, mi lesz a vége, még tán a poénokra is emlékszünk, úgy érezzük magunkat, mint valami időutazó.

És ez az állapot cseppet sem tetszik. Mert értjük ám, hogy jön a nyár, és a televíziók legszívesebben kiírnák, hogy „nyaralni mentünk”, mindenki búcsúzkodik, hogy majd visszajön szeptemberben (s ez vagy jó hír nekünk, vagy nem, s persze, a mostani állapotokat ismerve vagy így lesz, vagy nem...).

Ilyenkor a legkényelmesebb előhúzni egy már megvásárolt sorozat korábbi epizódjait, odalökni koncnak, adminisztrálva vele műsoridőt, s mi, nézők legalább megértjük végre, hogy ez itt a lényeg. Nem a kultúra, a szórakoztatás, az ismeretátadás, vagy efféle hangzatos szavak.

Hanem a reklámok közötti űr kitöltése. (Betöltése.)

Ide nekem Isaurát is!