Kutyakávé
Nem tudom, mert a tekintete mondja, ahogy beleakad az enyémbe, és a szemnek nincs akcentusa. Harmincéves bogáncsszem egy nyolcéves gyerek arcában. Maga is hallja, kérdi. Mind ezt éneklik a fülembe az angyalok, a Kutyakávét, de csak este, mikor elalszok, mert nagyon kivagyunk, mint a bulgárszatyor. Vagy punga.
Jó, hogy hangosan énekölnek, hangosabban a metrónál, legalább nem hallani a fogcsikorgatást, a sírást és a fingást a garázsban. És hogy hollári hollári hó. Néha az Isten áldd meg a magyart is hallom, mondja, ha a Bácsi meg van ittasodva és elalszik a tévé előtt.
A cifra palota zöld az ablakát sose énekelik, azt majd én fogom nekik megtanítani. Anyukám ezt szereti a legjobban, ordítsd, mondja, szakadjon be a klipszes füle mindnek. Mert másképp nem jön össze, ami mára ki van adva. Nálunk az egész brigád teljesítménybe dolgozik.
Sokszor énekelem el, amíg a torkom nem fájdul meg. Az ölében ülök az anyukámnak, hogy ne fázzak. Kidugja a rossz lábát, az a jó, ha kék, meg kell becsülni, mondja, ezért legalább nem kellett megdolgozni. Néha engedi, hogy én fogjam a villogó Szűz Máriát, az is melegít, mert elemes.
Anyukám egy föld alatti varrodában dolgozott gyerekkorába. Ott szerette meg a majonézt, mert csak azt kaptak és kenyeret, semmi mást, két évig. A vödrös az igazi, a tubusos ahhoz képest fémízű szar. Mókusok vigyáztak rájuk, akik eléggé durvultak, ha rendetlenkedés volt. És egy sárkány. Az bele-belefalt a rosszakba. Ponyvát varrtak lényegében és töltényzsákot.
Ha nem szül meg, most nincs ez a munka.
Egy vékony lánccal össze vagyunk láncolva, anyukámnak is a derekára és nekem is, lakattal. Akkor nem tudnak minket szétválasztani a dögök. Anyát a gyermekétől! És elvinni törvényszéki óvodába, csak együtt. Az óvodába levágják a gyerekhajat üveggel. Ajtóval húzzák ki az óvodások fogát. Nálunk ilyen nincs.
A lakat kulcsa a Bácsinál van. Ha a dögök mégis elrabolnak az anyukámmal együtt, a Bácsi ki tudja hallgatni telefonon a láncot, hogy merre van, a világ bármelyik pontján, és utánunk jön, arra mérget vehetünk. Farkasautón jár. Van viperája. Ne akarjam, hogy megmutassa.
Mikor már nem bírok énekelni, rázendítek és sírok. Ha megcsíp az anyukám, azt nem nagyon szeretem. Ha fáj, sokkal hihetőbben sírok, azt mondja. Nyavalygásra senki se ad pénzt. Sokszor megcsíp, mert nagyon mérges, eltöri a szíve a bordáját, annyira. Ne csodálkozz, mondja, azon csodálkozz, hogy nem öllek meg minden reggel, bele a Dunába. A Duna a metró fölött folyik el.
Vesz azért tejet. Kólát.
Minden este értünk jön a Furgonnal a Bácsi. Be kell szállni, nincs ablaka. Mindenkitől elkéri a pénzt, csóválja a fejét. Egyszer kirázott fejjel lefelé, hogy nem dugott-e anyukám pénzt a ruhámba. Vagy a számba. Tátsdkiaszád minden este van. Most már nem ráz, hanem néha kirúzsoz, tiszta csórén levesz a telefonjával és fölrak a tévébe. Ad egy üveg nutellát. Ahol a brigáddal lakunk, kertes ház, ott sincs ablak. Még jó, hogy a metróba van. Föld alatti garázs, ezt állítja az anyukám, mert ő tudja, milyen szaga van a földes betonnak. A Bácsi megmondta, eleget vagyunk napközben levegőn, ez egy veszélyes környék, itt nem lehet csak úgy kimendesni. Kutyák is vannak, meg sok olyan illető, aki szereti a kislányhúst. Előbb nyersen, aztán megfőzi. Vannak a kertjükben nagy üstök kifejezetten kislányfőzésre, akkorák, mint a fürdőkád. És folyton zubog bennük a víz. A Bácsi ezektől nagyon fél. Ezért mérges minden áldott este. Aki nem kussol, eladja csontos húsnak.
Ha egyszer csoda történik, és én még élek akkor, aranyzuhanyam lesz, és valódi apukám géppisztollyal, aki anyukám kivételével minden személyt legéppisztolyoz. Előbb aki följön, aztán aki lemegy, tubarózsát, violát.
