A Budapest Tánciskola hagyományos évad és tanév végi bemutató estje az oktatási intézmény alapítója-vezetője, a megejtően szerény Angelus Iván szerint egy csúcsra ért campus tablója. A tavalyi maratoni, kiérlelt koncepciójú ?-ek, avagy tánc/zene (sic!) után ezúttal a Buti volt növendékeinek tíz-, húszperces koreográfiáit tárták a meghatott, túlfűtött szülők-rokonok által benépesített Trafó telt házas, bravózó publikuma elé.

Az alkotók nem árultak zsákbamacskát; a művek (zsengék) többsége pontosan olyan, mint amilyent az ismertetők sejteni engednek: „Pár perc tánc, my way”, „Minden konkrétság és apró részlet betakarja az egészet. Vagy épp megemeli, és a maga összetettségében engedi látszani az embert.” Azaz a közel másfél órás produkció legjellemzőbb ismérve az átható modorosság.

Vadas Zsófia Tamara Légyfogója, Cuhorka Emesétől az eleinte ígéretes Nem dorombol, csak a testében érzem és Dányi Viktória Sövénye steril, gondolat- és érzelemmentes, minimálmozgásos rögtönzésszerűség. Az alkotók mindegyike esetlegességre törekszik, amelyet azonosnak vél a spontaneitással és az ösztönösséggel, ám a végeredmény a hagymázas káosz. Az uniformizált, agyzsibbasztóan unalmas affektáltságok fiatal szereplői nagyrészt koravén majomparádéknak tűnnek, akikről eldönthetetlen,milyen képességekkel bírnak – ami egy afféle vizsgahelyzetben eleve problematikus.

A drákói tánctalanítási törvények ellen hárman követtek el kihágást. Arany Virág Nincs meséje az édesbússágot vegyíti a bájolgó belterjességgel és a könnyed személyi kultusszal. Az enyhén szentimentális etűdben ugyanis színre lépnek a Mester apró gyermekei: az est nagy részében a földön heverésző, párnán pihegő-szunyókáló Angelus Farkas és a kulturáltan unatkozó Maya. Pajkos társaságukban próbált intimebb közelségbe kerülni egymáshoz a dekoratív Juhász Adél és a fád Arnaud Blondel.

A mustra egyetlen eredetiséget mutató, minőségi munkája Hevér Zsófia Tepertője. A meggyőző, fölszabadult előadókon (Dömötör Luca, Dragos Dániel, Eszlári Mirjam, Vavra Júlia, Závodszky Rita) fekete, uniszex kezeslábas, tépőzárakkal. Az üdítően ötletes darab ritmusát – a dzsesszene mellett – ez utóbbi teremtimeg: szellemes, amikor a testek egymáshoz érnek-ragadnak, sőt már annak is dinamikája van, ha a táncos (lábfején a tapadócsíkkal) lép egyet.

Az örömtelen, mesterkélten nyegle Betakarítás záróakkordja a honi kortárs táncszcéna egyik legismertebb képviselője, Molnár Csaba káemkás blöffje volt. A Vigadalomban több mint húszan ráznak faarccal, tettetett flegmasággal DJx elektronikus tuc-tucára, ahogyan a csövön kifér – akár egy partin vagy diszkóban. A léha restség legföljebb arról győz meg, hogy a Buti hallgatói (talán) nem undorodnakmajdani, választott hivatásuktól: a tánctól.

A kényszeredett, zsigerileg maníros ifjonti fiaskó után két nappal lépett a Trafó deszkáira Victoria Chaplin (apja lánya) ésJean-Baptiste Thierrée Láthatatlan cirkusza. 1990-es, vélhetően utolsó opusukról írta az Independent kritikusa: helyettesítheti az orvosi utasításra fölírt antidepresszánsunkat. A páratlan klasszikusban két megzabolázhatatlan képzelőerejű, örökifjú lélekgyógyász ad leckét gyermeki őszinteségből, szenvedélyből, emberiességből.

A játszótársak hatvanegy és hetvenöt esztendősek, hajdani, lányszöktetéses szerelmük olyan volt, mint egy rózsaszín ponyvaregényben. Három előadást készítettek, bár csupán egyet akartak: a tökéleteset. Kevés boldogítóbb élmény létezik, mint elmerülni a Chaplin–Thierrée csodatévő (házas)páros reményteli, tiszta szeretetből, humorból, bölcsességből, zseniből gyúrt mikrovilágában, amely olyan valószerűtlenül igaz és szép, hogy fölmerülhet bennünk a gyanú: álom volt az egész.

„Pár perc tánc, my way”FOTÓ: BIRTALAN ZSOLT