A gazdag fegyvertörténeti anyagot a közelmúltban átrendezték. Immár nem egyvelegben, hanem kronológiába állítva mutatják be a több ezer lőfegyvert, a megannyi harci pengét, dárdát, pallost, egyenruhát, felszerelést, hadi jelvényt, sőt hadizsákmányt is tartalmazó gyűjteményt.

A kiállításon feliratok nincsenek, így végül is csak annyit tudhatunk meg a muzeális darabokról, amennyit az idegenvezetők elmondanak. A magyar csoportokat általában Czigány Balázs, az Esterházy Alapítvány munkatársa vezeti, aki Bécsben végezte a történelem szakot, s kitűnő ismerője mind a fegyvereknek, mind a várnak, mind az Esterházyaknak, csak győzze befogadni mondandóját a hallgató. Többször volt szerencsém vezetését hallani, mindannyiszor kitűnő volt.

Az új bemutató része először is egy 1618-ból való, fecskefarkú koronázási zászló, amelyet gróf Eszterházy Miklós vitt II. Ferdinánd koronázásán. Úgy is mondhatjuk, a Magyar Királyság hivatalos zászlaja volt ez akkor, ma a legrégibb ismert, magyar koronázási zászló. Miklós a család felemelkedésének megalapozója, 1625-től Magyarország nádora volt. Ő szerezte meg Fraknót is. Birtokainak örököse, László huszonhat évesen, 1652-ben elesett a török ellen vívott nagyvezekényi csatában, s így léphetett színre a fiatalabb fiú, a család egyik legjelentősebb alakja, Esterházy Pál.

Sokoldalú, nagy formátumú figura volt Pál úr: az Esterházy-műgyűjtemény és -galéria megalapozója, a Harmonia Caelestis című kantátasorozat komponálója, a család hercegi címének megszerzője (1687), huszonhat gyermek atyja. S ha már a hadtörténet miatt kerül szóba, mondjuk el: ifjú korában a költő és hadvezér Zrínyivel harcolt együtt, majd Montecuccoli hadseregében küzdött, részt vett Bécs felmentésében 1683-ban, s harcolt Buda visszavívásánál, 1686-ban. Szép hadizsákmányaiból még a pápának is jutott. Ebbe a kiállításba viszont sajnos nem. Pedig Fraknón is szép darabok láthatók hadi szerzeményeiből, de nem itt, hanem egy emelettel följebb, az ősgaléria kincsei közt láthatók: van ott például egy csodaszámba menő oszmán vezéri sátor (bár az igazából nem is Pál, hanem még apja, Miklós zsákmánya volt), vannak török zászlók, janicsárfegyverek (ezek egyikét Pál uram az első csatájában orozta 1655-ben Székesfehérvárnál). Igaz, az újrarendezett hadtörténeti szekció előszobájában katonáinak számos puskája látható: méternél hosszabb csövű, kovás, keréklakatos elsütőszerkezetű, elöltöltős flinták, melyeknek a tusa is súlyos fadarabból készült. De nem mennék bele a fegyvertörténetbe, mert itt kissé lemaradtam az előadás követésében.

A következő teremben egy porosz legénységi sátor látványára kaptam fel a fejem, de ekkor már 1758-ban jártunk. Ezt a hétéves háború hochkirchi csatájában szerezte II. Pál Antal, aki 1742-ben huszárregimentet hozott létre. A sátorlapon foltok, eredetüket még vizsgálják, bár alighanem vér. II. Pál Antal huszárjainak portréi borítják itt a falat. A gömbölyded, nagy bajszú leventéket elnézve: nem is lehetett ez annyira könnyű lovasság. Mivel a herceg 1762-ban utód nélkül hunyt el – hadtörténeti adalékként említhetjük, hogy ez gyakran előfordult huszároknál, több okból is –, így öccse, a leendő „Fényes” Miklós lépett örökébe, akinek, ugye, Fertőd kiépítését köszönhetjük.

Bátyja példáján tanulva Miklós inkább gyalogosegységet alapított, 1753-ban a 32. gyalogezredet, melynek felszerelése a következő teremben látható: ezreddobok, fekete bőr, ezüstcímeres gránátostáskák és egy, szintén a poroszoktól zsákmányolt tiszti sátor. Az ezred kardjai szép sorban, rövidebbek, hosszabbak: karhosszra méretezve.

Változatlanul hagyták azt a termet, amelyet az Esterházy-huszárok piros lódingjai borítanak, s odébb bemutatják azt a különleges egységet is, amely Esterházy Leopoldine és Lichtenstein Miklós esküvőjére állt fel 1806-ban, gyönyörű lószőrborítású kucsmáival. Persze ekkor sem csak operettgárdák fémjelezték a hadviselő Esterházyakat, hisz katonáik részt vettek a Napóleon elleni csatákban is. A kiállítás egyik ékessége az a zászlódarab, amelyet a lipcsei csatában Rigó János őrmester élete kockáztatásával mentett meg.

A tárlat a XIX. század második felében élt Esterházy Alajos magyar királyi testőrparancsnok egyenruháival és fegyvereivel zárul, aki bizony már forgótáras pisztolyt is használt. Ráadásnak érdemes betérni az egyik melléképületben berendezett XVIII. század végi inszurrekciós szertárba és a lovassági „bőrkamrába” is, ahol az eddig halmokban heverő muzeális felszerelést (!) restaurálták, katonás rendbe rendezték, s mint csodaraktárat mutatják be.

Időrendben